Tengerentúli tanulságok

Ami Európában elképzelhetetlen, az Egyesült Államokban valósággá vált: a baloldali szavazók derékhadát mélyen vallásos, életvédő nézeteket valló migránsok adják. Mindeközben az amerikai liberális értelmiség egy új veszélyfogalom, a „keresztény nacionalizmus” bejáratásán dolgozik.

 

Életpárti migránsok a baloldalon

A vallásos, életpárti migránsok természetesen a Közép- és Dél-Amerikából származó, jelenleg 60 milliós latínó népességet jelentik. Miközben kitartóan a demokrata szavazótábor fő utánpótlási bázisaként hivatkoznak rájuk, a novemberi elnökválasztás rámutatott, hogy a helyzet ennél összetettebb, elsősorban a Demokrata Párt számára identitásképzőnek számító ügy, az abortusz szabadsága kapcsán vallott konzervatív nézeteik miatt. A spanyol ajkúak politikai preferenciája mára az amerikai politikai elemzők egyik legfelkapottabb témája lett.

A vallásszociológiai felmérésekre szakosodott Pew Research Center már 2014-ben kimutatta, hogy a vallásos latínók 55%-a tiltaná törvényileg az abortuszt. Nem vallásos csoportjaik között ez az arány 35%, ami ebben a közegben szintén kimagaslónak számít (Magyarországon a Policy Solutions 2018-as kutatása szerint mindössze 20% az életvédők aránya, ami a vallásosakat is magába foglalja). A tengerentúlon azóta több új felmérés is napvilágot látott. A hasonló profilú Public Religion Research Institute felmérése szerint a spanyol ajkú népességen belül a protestánsoknál 58%, míg a katolikusoknál 52% az életpártiak aránya, ami – tekintettel a latínók nagyarányú vallásosságára – az érintett népesség egészén belül is többséget jelent. Összehasonlításképp: az amerikai fehér protestánsok között 41%, a fehér katolikusok körében pedig 42% a hasonlóan gondolkodók aránya.

Ami a politikai elkötelezettséget illeti, az Egyesült Államokban természetesnek tekinthető, hogy valaki életpártiként a republikánusokat, a migráció liberalizálásának híveként pedig a demokratákat támogatja – azonban e két prioritás, amelyet egyénileg szinte minden latinó magáénak vall, együttesen egyik pártnál sem jelenik meg. „Úgy érzem, senki nem képvisel bennünket, katolikusokat” – fogalmazott nemrég az America című katolikus magazin riporterének egy Dél-Amerikából áttelepült latínó, amivel az említett politikai dilemmára utalt.

Az amerikai baloldalt jellemző bigott abortuszpártiság politikailag könnyen megbosszulhatja magát. Az elmúlt évek életvédő menetein már latínók tömegei vonultak együtt a fehér neoprotestáns amerikaiakkal. Amikor pedig a közelmúltban Új-Mexikó állam törvényhozása ötven év után eltörölte az abortusztilalmat, tiltakozásképpen számos latinó származású demokrata képviselő átült a republikánusokhoz. Mások, mint például a magát életpárti demokratának nevező Sandra Capo washingtoni szenátor asszony, azzal érvelnek, hogy nem kényszeríthetik másokra a saját meggyőződésüket – vagyis lényegében magyarázkodásra kényszerülnek saját választóik előtt.

Mint ismert, Joe Biden 11 millió, jelentős részben Latin-Amerikából származó illegális bevándorló honosítására készül, ami a migrációval kapcsolatos ideológiai szempontokon túl a demokrata tábor megerősítését is szolgálja. Mivel ez egyúttal az életpárti szavazók létszámának a megugrását is eredményezi, könnyen lehet, hogy az elnök egy ilyen lépéssel épphogy megosztja a saját táborát, vagy egyúttal a republikánusoknak is utánpótlást biztosít. Ha megtörténik a tömeges honosítás, a Demokrata Párt előtt elvben két megoldás kínálkozik ezeknek a kockázatoknak az elhárítására: az etnikai törésvonal erősítése (ahogy azt a Black Lives Matter mozgalom esetében láthattuk), mintegy felülírva ezzel a vallási-értékrendi különbségeket, vagy az abortuszpárti gőzhenger legalább részleges megfékezése. Nem kérdés, hogy az európai kereszténydemokraták, s általában a konzervatív erők számára ez utóbbi lenne a kedvező forgatókönyv.

 

Keresztény nacionalizmus”

Mindeközben a liberális szellemi mainstream azon dolgozik, hogy a különféle szélsőjobboldali, vagy annak bélyegzett jelenségeket, törekvéseket – egyetlen ideológiai csomagba gyömöszölve – egy új terminus, a keresztény nacionalizmus bélyegével lásson el. Ehhez jelenleg a washingtoni Capitolium januári ostroma szolgáltatja a fő apropót. Amint azt a Deseret News minapi összegző cikkében olvashatjuk, az ún. keresztény nacionalisták Amerikát keresztény nemzetnek tekintik, s vallási értékeiket a politikában is megjelenítenék, így „a keresztény nacionalizmus kizárólagos attitűdhöz vezet, és veszélyezteti a pluralizmust, a demokráciát, s magát a kereszténységet is”.

Bár a saját értékek politikai képviseletének igénye – legyen szó keresztényekről, szociáldemokratákról vagy liberálisokról – a demokrácia legalapvetőbb vonása, s lehetne vitatkozni azon is, hogy a tapasztalatok szerint melyik irányzat képviselői lépnek fel a kizárólagosság igényével, látnunk kell, hogy már maga a pejoratív szóhasználat is alkalmas arra, hogy a közéleti kereszténységet teljes egészében a politikai szélsőség skatulyájába helyezze. Különösen igaz ez akkor, ha az ún. keresztény nacionalizmust a washingtoni Capitolium ostromának hajtóerejeként definiálják, ahogy azt az említett cikkben is olvashatjuk.

Az, hogy az amerikai baloldali/liberális értelmiséget és a demokrata szavazóbázis mind népesebb katolikus szegmensét hogyan sikerül majd egyetlen politikai közösségben egyesíteni, innen nézve egy politológiai szemszögből izgalmas, de távoli ügy. Ha azonban a keresztény közéleti célokat és a politikai szélsőségeket egybemosó tengerentúli nézeteket az Európában tevékenykedő – s mint Lengyelországban is láthattuk, egyre militánsabb – kereszténygyűlölő erők netán ideológiai bátorításként értelmezik, annak következményeit már az öreg kontinensen is megérezhetjük.

 

Lublói Géza