Kivándorlók és hazatérők: mit mutatnak a számok?

A baloldali sajtóban az elmúlt évek egyik legnépszerűbb témája a nyugatra történő áttelepülés volt. Noha a koronavírus okozta leállások miatt a kivándorlás ügye a nyilvánosságban háttérbe szorult, más oka is van annak, hogy az ellenzéki média kezd elfordulni a kérdéstől, ez pedig a hazatérési hullám erősödése.

Magyarországon a ki- és bevándorlási adatokat a KSH publikálja, különböző adatforrások összesítése alapján. Ezek a források a Bevándorlási és Menekültügyi Hivatal (BMH, korábban BÁH) külföldiekre vonatkozó nyilvántartásain, a Menekültügyi Igazgatóság jelentésein, a Belügyminisztérium Nyilvántartások Vezetéséért Felelős Helyettes Államtitkárság személyiadat- és lakcímnyilvántartásán, valamint a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (korábban OEP) TAJ nyilvántartásán alapulnak.

A KSH honlapján sajnos nem találtuk a 2019-re, illetve 2020-ra vonatkozó frissített adatokat – igaz, a koronavírus miatti nemzetközi utazási korlátozások miatt a tavalyiak valószínűleg úgysem illeszkednének a trendekbe –, viszont a korábbi kimutatások alapján a 2010–2018 közötti folyamatokat át tudjuk tekinteni.

 

1. Általános adatok

Az alábbi táblázat a kivándorlók és a Magyarországra hazatelepülők számának alakulását mutatja, amit a magunk részéről a két érték különbözetének, vagyis a nettó elvándorlásnak az értékeivel is kiegészítettünk.

Mint látható, 2010-ben alig több, mint hétezren hagyták el az országot, azonban a mutató értéke két év alatt közel a duplájára, három év alatt a triplájára, öt év alatt pedig a négy és félszeresére nőtt, 2015-re érve el a maximumot. A kivándorlás ezt követően – a korábbi növekedésnél némileg kisebb dinamikával – egyértelmű, folyamatos csökkenésnek indult. Mindeközben a hazaérkezők száma mindvégig folyamatosan emelkedett, ami arra utal, hogy az országot elhagyók egy része folyamatosan visszatért, vagyis a hazatérés volumenét a kivándorlás mértéke diktálta.

Az a tény, hogy a hazatérők létszámnövekedése a kivándorlás tetőzését követően is folytatódik, ráadásul töretlen, sőt 2016–2017 között növekvő dinamikával, azt jelenti, hogy a visszatérési folyamat már nem pusztán a kivándorlás növekedéséből táplálkozik, hanem immár a diaszpóra stabil magjában, vagyis a hosszabb távra kiköltözöttek csoportjában is megfigyelhető a jelenség, ami a diaszpóra létszámcsökkenését eredményezi. (Teljes bizonyossággal mindezt csak néhány esztendővel a kivándorlás tetőzését követően állíthatjuk, hiszen a végleges hazatérés csak ritka esetben történik meg az áttelepülés évében.)

A kivándorlási kedv csökkenésének és a hazatérők folyamatosan létszámemelkedésének köszönhetően a nettó elvándorlás már 2014-ben elérte a maximumot, az értéke pedig jelenleg a nulla felé közelít, vagyis a kivándorlók és a hazatérők éves száma lényegében megegyezik, a trendek folytatódása esetén pedig az utóbbi érték meghaladja az előbbit. Bár mint írtuk, az utóbbi két év adatai jelenleg nem állnak rendelkezésre, nem elképzelhetetlen, hogy ez a fordulat valójában már meg is történt.

 

2. Az angliai, németországi és ausztriai magyarok létszámalakulása

A három legfontosabb kivándorlási célországra, az Egyesült Királyságra, valamint a két másik jelentős célországra, Németországra és Ausztriára vonatkozó – nyilvánosan nem elérhető – hasonló adatokat külön kikértük a KSH-tól. Az adatok forrása a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő TAJ-nyilvántartása volt. .Elsőként nézzük a kivándorlási adatokat, amelyek között a többi országra vonatkozó összesített értékeket is feltüntettük.

2010–2018 között egyértelműen a németországi kivándorlók tették ki a külföldre kitelepült állampolgárok legnagyobb hányadát (31,6%), akiket az Ausztriába, majd az Egyesült Királyságba áttelepültek követnek (24,9, illetve 22,1%), míg kivándorlók valamivel több, mint egyötöde (21,5%) egyéb országot választott.

A kivándorlás dinamikáját illetően kétféle forgatókönyvet figyelhetünk meg. Bár az áttelepülők száma mind a négy csoportnál 2014–2015 körül érte el a csúcsot – ahogy azt fentebb az összesített értéknél is láthattuk –, míg a németországi és angliai kivándorlás ezt követően folyamatos és erőteljes esésnek indult, addig Ausztria, mint célország esetében olyan gyenge a csökkenés, hogy az már inkább stagnálásnak nevezhető, s ez utóbbi mondható el a többi országba kivándorló magyar esetében is. Bár az ausztriai kivándorlás jellemzőinek alakulásában a földrajzi közelség is jelentős szerepet játszik, a különbségek lehetséges okainak bővebb tárgyalásától most eltekintenénk.

Ugyanakkor látnunk kell, hogy a leírtak következtében a Németországba és az Ausztriába kivándorlók éves száma ma már megegyezik, az „angliázóké” pedig 2016-tól az egyéb célországokba tartó csoportét is alulmúlja. (Azt, hogy létszám szerint ténylegesen melyik csoport áll a harmadik helyen, csak egy részletesebb célországi statisztika alapján lehetne megmondani.) Százalékos bontásban mindez azt jelenti, hogy 2010-ben, amikor a teljes éves kivándorlás még alig lépte túl a hétezer főt, a távozóknak még több mint 40%-a választotta a szigetországot, azonban ez az arány egy éven belül 28%-ra zuhant, majd a németországi kivándorlás erősödése, illetve később az ausztriai migráció stagnálása miatt lassú ütemben, de folyamatosan tovább csökkent. Ma már a kivándorlók csupán 15%-a dönt az Egyesült Királyság mint célország mellett, míg a távozók egyharmada 2012 óta stabilan Németországot választja.

A következő táblázat, illetve ábra a hazatelepülőkre vonatkozó értékek alakulását mutatja.

Az előző ábrán látottaktól eltérően a négy vizsgált migránscsoport itt lényegében egyetlen nyalábot jelenít meg, méghozzá – a Németországból hazatérők 2018-as létszámának enyhe, kétszáz fős visszaesését leszámítva – általános és töretlen növekedést mutatva, ahogy azt az összesített ábrán is láthattuk. Bár a konkrét értékek tekintetében természetesen vannak különbségek, akár trendjelleggel is, ezek jelentősége a lényegében azonos dinamika miatt jóval kevésbé fontos, mint amit például a kivándorlás esetében megfigyelhettünk az egyes csoportok között.

A legfontosabb eltérést egyértelműen az ausztriai magyaroknak a többiekénél némileg magasabb, méghozzá tartósan magasabb hazatérési kedve mutatja: 2012-től folyamatosan ők teszik ki a visszatelepülők mintegy 30%-át. Érdemes megfigyelni, hogy a magyar kivándorlási hullám elején, 2010-ben még az angliai magyarok tették ki a hazatérők 40%-át, ahogy azt annak idején a kivándorlás terén is megfigyelhettük náluk; ez megerősíti, hogy az anyaországba történő visszatelepülés intenzitása szorosan összefügg az adott országba történő kivándorlás aktuális mértékével.

Végül nézzük a nettó elvándorlás alakulását.

A bruttó kivándorlás apadásának, illetve a hazatérési kedv dinamikus növekedésének eredményeként az egyes csoportok nettó elvándorlása erőteljes csökkenést mutat. A leglényegesebb változás vitathatatlanul az angliai magyarok esetében figyelhető meg, ahol 2018-tól ez az érték mínuszba fordult, vagyis a hazatérések üteme immár meghaladta a kivándorlásokét, méghozzá közel kétezer fővel. Ausztria esetében ugyancsak minimálisra csökkent a nettó kivándorlók száma.

A görbék közötti különbségeket – mivel a hazatérési trendek nagyjából hasonlóak – elsősorban a bruttó kivándorlás terén mutatkozó eltérések határozzák meg, amint azt a fenti, illetve a 2. ábra hasonló elrendeződése is mutatja. Mindkét grafikon Németország korábban kiugró, de mára kevésbé feltűnő vonzerejéről tanúskodik. A trendek azonban a német és az osztrák diaszpóra esetében is az angliai minta közeljövőbeli érvényesülését, vagyis a kivándorlási folyamat megfordulását, s a diaszpórák létszámcsökkenésének – ez esetben az anyaország javára történő létszámcsökkenésének – a kezdetét prognosztizálják.

 

3. Az angliai példa: összehasonlítás más térségbeli országokkal

Ha össze akarjuk vetni a helyzetünket más közép-európai országokkal, érdemes a kivándorlók egyik kedvenc célországára, az Egyesült Királyságra fókuszálnunk. A folyamatok áttekinthetősége érdemes egy kicsit nagyobb időintervallumban, 2002-től, vagyis az EU-csatlakozást megelőző időszaktól tekintjük át a térségből érkezettek országonkénti létszámalakulását, brit társadalombiztosítási számot (NI number vagy NINO) igénylők számának a tükrében.

Először nézzük az összefoglaló táblázatot!

Az adatokból levonható legfontosabb következtetések:

  • Az Európai Unióba 2004-ben belépett EU8-országok esetében – akik számára Nagy-Britannia a csatlakozással egy időben megnyitotta a munkaerő-piacát – a bővítés időpontja éles választóvonalat képez a kivándorlás volumenét tekintve. Mivel a csatlakozás az év közepén történt, a NINO-igénylők számának 2004-es megugrása azt mutatja, hogy a potenciális angliai munkavállalók egy része már a kapunyitáskor élt a kínálkozó lehetőséggel.

  • A 2007-ben csatlakozó két balkáni ország (EU2) esetében két lépcsőben zajlott le a munkacélú kivándorlás. Egyrészt már az EU-csatlakozás évében sokszorosára nőtt az addigi NINO-igénylések száma, a London által bevezetett hétéves korlátozás lejárta után pedig a munkavállalók éves száma bolgár részről az addiginak is mintegy négyszeresére, román részről pedig kb. tízszeresére nőtt.

  • Ami a létszámot illeti, a legnagyobb munkavállalói diaszpórát a térség két legnépesebb országa, Románia és Lengyelország adja. A táblázat által felölelt 17 évben Lengyelországból összesen 1,6 millióan, Romániából pedig 950 ezren igényelték a brit társadalombiztosítási számot. Harmadik helyen a litvánok állnak (350 ezer), akiket a bolgárok (300 ezer) és a magyarok (230 ezer) követnek.

  • Ha megnézzük, hogy egy adott ország angliai munkavállalói a saját anyaországuk létszámához viszonyítva milyen arányban kapták meg a társadalombiztosítási számot, meglehetősen nagy szórást tapasztalunk. (Az arányszámokat az Eurostat 2018-as országlétszám-statisztikáiból és az érintett országok EU-csatlakozásától 2018-ig regisztrált NINO-igénylések számából számítottuk ki.) A listát a litvánok és lettek vezetik 12, illetve 9 százalékkal, őket sorrendben a románok, lengyelek, bolgárok és szlovákok követik 4-5% körüli értékekkel. Magyarországon népességarányosan kb. 2% az (EU-csatlakozást követően) NINO-val rendelkezők aránya.

Amint az az oszlopokból látható, mindegyik országnál megfigyelhető a kérelmek számának trendszerű csökkenése, ami a migrációs dinamika általános törvényszerűségeit ismerve természetesnek is mondható. A kérdés csupán az, hogy a honfitársaink NINO-igénylésében tapasztalható csökkenés mennyire áll összhangban a többi térségbeli diaszpóránál tapasztalható hasonló folyamatokkal, illetve mennyire tekinthető egyedi folyamatnak.

Először is látnunk kell, hogy a csökkenés mindkét integrációs csoportban, vagyis a kivándorlási hullám kezdeti időpontjától függetlenül egyaránt megindult, Románia és Bulgária esetében némileg később, 2016-tól. Mivel ez egyúttal a Brexitről rendezett népszavazás éve, kézenfekvőnek tűnik az oksági kapcsolat a két esemény között. Ennek lehetőségét – pontosabban kizárólagos lehetőségét – azonban cáfolja, hogy az E8-országok esetében már évekkel korábban megkezdődött a NINO-igénylések csökkenése.

Ha grafikonon szeretnénk ábrázolni a fenti táblázatban látható folyamatokat, az áttekinthetőség érdekében a rendkívül kiugró lengyel és román értékeket ki kell hagynunk.

Meglepő módon nem még az azonos integrációs csoportba tartozó E8-országok görbéi is jelentősen különböznek egymástól, a munkavállalási hajlandóság intenzitását és tetőzésének idejét tekintve egyaránt. A magyarok viszont egyértelműen különböznek a többiektől abban, hogy a csatlakozást követően nálunk még évekig takarékon égett az Angliába irányuló kivándorlási kedv, s csupán 2010 után tapasztalható egy három éven át tartó intenzívebb növekedési szakasz, amit – immár a többiekkel szinkronban – a csökkenés követett.

Ami a jövőt illeti, a fentiekből kirajzolódó trendeken túl érdemes egy 2014-es tanulmányt idézni, amely szerint „elképzelhető. hogy váltás történt a magyarok mobilitásának formájában, egy tartósabb migrációtípusból átváltva egy »folyékonyabb«, »körkörösebb« vándorlási típusba, amely egyre inkább jellemzi az EU-n belüli mobilitást” (Moreh Ch.: Magyar bevándorlók az Egyesült Királyságban: demográfiai, földrajzi és szociológiai körkép. Demográfia, 2014., 57. évf. 4., 309-343.).

Az ingázó/kettős életmód lehetősége – beleértve az olyan gyakorlati kérdéseket, mint például az egyes országokban eltöltött idő megoszlása, a munka és a társadalombiztosítás helyszíne, vagy családok esetében például a gyermekek beiskoláztatási helyszíne –, valójában már egy teljesen új dimenziót tár fel úgy az elvándorlás, mint a hazatérés kapcsán. Ennek tárgyalása azonban már egy másik tanulmány témája lehetne.

 

Erlichter Beáta – Szomoray Antal