Keresztények a közéletben

Akár tetszik, akár nem, a keresztény jelző ma (újra) a politikai diskurzus homlokterébe került, a demokrácia, jogállam, liberális és más bevett kifejezések mellé.

A balliberálisoknak botrány, nekünk, kereszténydemokratáknak viszont sokszor olyan magától értetődő ez a fejlemény, hogy nem gondolkodunk el mélyebben a hatalom/politika és a kereszténység ellentmondásos, történelmileg alaposan megterhelt viszonyáról.

Pedig magát a Szentírást is (annak mindkét könyvét) átszövi ez a problematika: az édenkertben a jó és a gonosz tudásra sóvárgó – és ezzel rögtön bűnbe eső – első emberpártól (a tudás hatalom!) Mózes paradigmatikus vezérségén át a királyok és próféták küzdelmeiig, amelyek előképül szolgálnak Jézus és a sátán, Heródes, a farizeusok és főpapok immár egy új dimenzióban értelmezhető ellentétéhez.

A számtalan tanulságos történet közül most csak az egyik kedvencemet, Jézus megkísértését emelném ki (Lk 4,1-12 és Mt 4,1-10). Ez a sajátos epizód közvetlenül Jézus nyilvános működését előlegezi meg, amelynek során a Megváltó számos alkalommal kerül konfliktusba a fennálló vallási és világi hatalommal.

A történeten belül az első megkísértésre a 40 napos pusztai böjtölés után kerül sor, és közvetlenül az emberlét legelemibb szintjére, a fizikai éhségre irányul: „Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré!” – mondja a sátán. Ha őszinték vagyunk, a politikai küzdelmeknek is ez a legprimérebb forrása: küzdelem az alapvető javakért, a szükségletek kielégítéséért. Jézus az ószövetségi törvényt (Második Törvénykönyv) idézve „szereli le” a kísértőt: „nem csak kenyérrel él az ember”. (Máténál ehhez még azt is hozzáteszi: „hanem minden igével, amely Isten szájából származik”).

Ez az első fontos szempont a kereszténység és a hatalom (politika) viszonyában: az emberlét, bár nyilvánvalóan a fizikai szükségletek kielégítésén alapul, túlmutat ezen.

Vannak magasabb szempontok („Isten igéje”), amelyekre tekintve – nyilván bizonyos határok között – ellent lehet mondani az efféle kísértésnek. (A tudomány oldaláról itt idézhetnénk Abraham Maslow híres szükséglethierarchia-piramisát, mely ugyanezt a felismerést erősíti meg).

Lukácsnál a következő megkísértéshez a sátán felvezeti Jézust egy magas helyre, „ahonnét megmutatta neki a földkerekség minden országát egy szempillantás alatt.” (Máténál ez a harmadik, ő konkrétan egy „igen magas hegyről” beszél). Ez a kísértés már kifejezetten a „hatalomról és a dicsőségről” szól, melyeket a sátán a saját privilégiumának tekint („mert nekem adatott, és annak adom, akinek akarom”). Jézus válasza erre megint az ószövetségi törvényből való: „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” De miért is olyan találó ez a válasz?

Jézus megkísértésére Jeruzsálem közelében kerülhetett sor, mi talán Budapest gyönyörű panorámáját szemlélve élhetünk át hasonlót. Első pillantásunk minden bizonnyal a város szépségére, napfényben csillogó épületeire, eleven nagyvárosi lüktetésére esik – amivel nincs is semmi probléma. Ez tulajdonképpen a szép dolgok felett érzett természetes („esztétikai”) öröm, amit a porosz filozófus, Immanuel Kant „érdek nélküli tetszésnek” nevez. Ám elég egy rossz impulzus az örök kísértő részéről, és ez a gyönyörű látvány egy szempillantás alatt a birtoklás, kisajátítás és tárgyiasítás sötétebb tónusú gondolatainak ágyazhat meg: mi és hogyan lehetne ebből az enyém?

Ha pedig azon veszem észre magam, hogy embertársaimat eszköznek kezdem tekinteni, akik arra valók, hogy engem kiszolgáljanak, és ha a „cél szentesíti az eszközt” elve kezd vezérelni tetteimben, akkor egészen biztos, hogy rossz úton járok.

A kísértő előtt álló Jézus pontosan tudja ezt, ahogy azt is, hogy a hatalom nem lehet senkinek sem a tulajdona Istenen kívül, különösen nem a sátánnak, a hazugság atyjának. Ahogy a nyilvános működése végén, már a kereszt árnyékában Pilátusnak is kerek perec megmondja: „Nem volna fölöttem hatalmad, ha onnan felülről nem kaptad volna.” (Jn 19,11).

Ez a kijelentés is a hatalom kettős természetére világít rá. A hatalmat (ideértve a politikai hatalmat is) nem azért kapjuk (vagy nyerjük el), hogy mások szolgáljanak nekünk, hanem hogy mi szolgáljunk vele: elsősorban persze Istennek, de ettől – a főparancs értelmében – elválaszthatatlan embertársaink szolgálata is. Ez kell, hogy legyen a mindenkori (keresztény)demokrácia alapkiindulása, ha nem akar puszta politikai ideológiává torzulni.

Visszatérve az evangéliumhoz: a harmadik kísértés már, úgy gondolom, kifejezetten az istenfiúságról szól. „Ekkor Jeruzsálembe vitte, a templom párkányára állította és így szólt: Ha Isten Fia vagy, vesd le magad innét!” (Jellemző, hogy a kísértő, a mindent összekuszáló itt egy kontextusából kiragadott zsoltárrészletre is hivatkozik, mintegy torz tükröt tartva Jézus kommunikációs stratégiája elé, amely mindig az Atya akaratának fényében értelmezi a Szentírást). Jézus ezt a kísértést is elutasítja, visszavonhatatlanul kikosarazva ezzel a sátánt: „Ne kísértsd Uradat, Istenedet!” (Második Törvénykönyv).

A mi kísértéseink persze vélhetően nem ezen az – üdvtörténeti szempontból – legmagasabb szinten zajlanak, mégis sokat tanulhatunk Mesterünk válaszaiból, aki az Atyával való bensőséges kapcsolatából – egyszersmind a saját legbenső középpontjából – merítve tudja leküzdeni az örök emberi kísértéseket. Majd ugyanezzel a lelkülettel eltelve kezdi meg nyilvános működését (politikai szóhasználattal: „belép a közéletbe”), önmagát megalázva és engedelmesen folytatva azt „mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,8).

Ez talán a legtömörebb összefoglalása annak a keresztény lelkületnek, amellyel eltelve a hatalom eredeti – Istentől származó – rendeltetése szerint használható, nem pedig a sátán szándéka vagy az emberi ego kénye-kedve szerint.