Bejelentkezés|| Regisztráció
Új jelszó
Iratkozz fel
hírlevelünkre!
GYIK







A Megbékélés Chartája
II. Rákóczi Ferenc Alapítvány - Magyarságismereti Mozgótábor
Népszavazás-kalkulátor!
Legyen-e, s ha igen, milyen legyen a népesedéspolitika Magyarországon?
Egy biztosító - több biztosító az egészségügyben? A Magyar-Hon-Lap saját sorozata
KDNP
MKDSZ
IKSZ
FIDESZ
FIDELITAS
FIT
Európai Néppárt
ENP-ED MAGYAR DELEGÁCIÓ
Írj a magyar EP-képviselõknek!
Pesty László: Megsebzett Ünnep
Demokrata Online
Szövetség
ORBÁN VIKTOR
Árkád Szépirodalmi és Mûvészeti folyóirat
Dinnyés József daltulajdonos
Magyarok Háza
A szabad vasárnapért
Kismama bérlet
MTI
Magyar Krónika
Letölthető könyv:

Több írásból álló kötet, mintegy a közép-európai együttélés olvasókönyve.

Creative Commons Licenc
A Magyar-Hon-Lap cikkei a CC - Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! Licenc feltételeinek megfelelően felhasználhatók.

Felhőkép
Idõjáráselõrejelzések
Idõjárás elõrejelzés
A Magyar-Hon-Lap RSS csatornái
Hírlevelek
Hozzáadás a Google kezdõlapjához
Twitter






Bérkalkulátor
Mennyi az annyi? Bérkalkulátor a Magyar-Hon-Lapon!



Ez volt a vizitdíj-útmutató


Sajtó
Nagyon hasznos
Küldj SMS-t
Kultúra
Szótárak
KERESZTÚT
Népszavazás 2004

Átváltók

Panoráma
csak egy kattintásra!

Mit látsz az égbolton?
Be szép a Világ!
Web kamerák

Gazdaság
Tözsdeinformációk - Központi Statisztikai Hivatal- OECD statisztika - MNB

Hazai közélet - Egyesületek
1000 év törvényei
Parlament- KormányzatPártokFidelitasIKSZHatárontúli Magyarok Hivatala
Közvéleménykutatások - Választási Hivatal - KÜM EU vonal

Nemzetközi közélet - Egyesületek
Európai Unió - Európai Parlament - Európai Néppárt - Európa Tanács - CDU - Brit Nagykövetség - Capital Commentary -
Magyar Koalíció Pártja - RMDSZ - VMSZ - Magyar Emberjogi Alapítvány

Turisztika - szórakozás
Hotelek - Falusi turizmus - Utazás - Erdély - Hannover EXPO 2000 - WorldGuide - PlanetWare - Világlátó

Internet
Keresõk - Ingyen E-mail lehetõségek - Ingyen WEB-helyek - Virusirtók

Hit - vallás
Biblia
Katolikus - Magyar Katolikus Egyház - Könyvtár - Vatikán - Napi igeliturgia - Virtuális plébánia - Gyulafehérvári érsekség - Gyomaendõdi iskola - Igen c. folyóirat - HÁLÓ - Szeged Rókusi Plébánia - Dunaharaszti és Taksony plébániái - Szent Család Plébánia
Zarándok
Görögkatolikus - Parochia
Református - Parókia.net - Pasarét
Evangélikus - Magyar Evangélikus Egyház
Unitárius Unitárius Egyház -

Egyéb - Hirdetések
Álláshirdetések - SZJA és 1 %

Nyög a lova, jön a lova, nyakaszakadtából Nyomtatás E-mail
További cikkek a kategóriában: Interjúk
2007. August 3.

Nyög a lova, jön a lova, nyakaszakadtából

Polanskit is meglepte Gábriel * A jövõ a versenyhelyzeteké, vagy aki teheti, el fog menni…

Néhány évtizede Nagy László versének soraival idézték a szépasszonyok Gábrielt, de mostanában a Gábriel név hallatán a fiatal, zseniális énekes-táncos Farkas Gábor Attilára rímeltetik, s nem csak õk, a szállóigévé vált mondatot: „nyög a lovad, jön a lovad, nyakaszakadtából”. Mert az jön, tarol, minden vészen át. Amibõl nem volt kevés… Jó fél évtizede például úgy tûnt, hogy a felújított Moulin Rouge színpadán világsztár mutatkozik be. Hittem én, s hogy Gábrielt évekre szem elõl tévesztettem, azt gondoltam: ez meg is történt. Járja a show elit színpadait, s majd egyszer hírét vesszük a csodának. Így történt…?

- Majdnem… A kezemben tartottam egy végleges szerzõdést, 2001-ben. Casino de Parie, Las Vegas. Még az is benne volt, hogy mikor kell ott lennem a Jay Leno showban, a mûsort promotálni. Majd szeptember 11. után jött egy telefon az ügynökségemhez, hogy törölték a mûsort, a kaszinót pedig két évre bezárják. S utána is a régi mûsorral nyitnak újra, mert nem mernek pénzt belerakni. A cég, amely akkor ezt intézte, annyi pénzt fektetett abba a revübe, hogy csõdbe mentek. S egyébként minden megváltozott akkor az Államokban; voltam körülnézni, s találkozni emberekkel; jól éreztem magam; de kicsit úgy láttam, hogy olyanná vált Amerika, mint az NDK a kommunizmus ideje alatt. Mindenki gyanakszik, mindenki olyan furcsán néz: idegen, vagy nem idegen, befogadjuk, vagy ne fogadjuk…? S már roppant erõsen védik a saját – mûfajon belüli - érdekeiket…

- Most viszont Amerika jött Budapestre. Polanski az elsõk között döntött Koukol megformálójáról. Egy közismerten, errõl majd késõbb szót ejtünk, tehetséges énekes-táncost választott. Aki a Vámpírok Báljában nem táncol, és nem énekel – viszont szinte a felismerhetetlenségig el van maszkírozva.

Farkas Gábor Attila és Polanski

- Nekem is élmény volt a meghallgatás. Elõször a táncos válogatáson jutottam túl, mint utóbb kiderült, azonnal a nevem mellé írták javaslatként: Koukol. Ezt követte az ének; én néhány jazz-standarddal készültem, s ének közben arra lettem figyelmes: a tenyerükbe temetett arccal hallgatnak. Ennyire azért nem lehetek rossz, gondoltam, de a végén megtudtam: az a „bajuk”, idézõjelben, hogy énekelni is tudok. Másik szerepre is alkalmas lennék. Majd elpróbáltuk Koukol, a torz, nyomorék, furcsa torokhangon vartyogó szolga figuráját, s a jelenet végén tágra nyílt szemekkel nézték, hogy megyek kifelé. Kérdeztem: mi van, miért néztek így? Jaj, szörnyû, csak ennyit mondtak. Jézus Máriám, te ilyet tudsz? Mert mindenki a mosolygós, táncos, éneklõ Gábrielt ismeri. Arra, hogy ezt így meg tudnám csinálni, nem gondoltak. Viszont az abszolút szakemberek, például a koreográfus Dennis Callahan, ráéreztek. A meghallgatás után talán két-három órával összeültek, megszavaztak, kiküldték a Polanskinak, õ is elfogadta, sõt, ragaszkodott hozzám, és ennyi. Nagyon sokan vannak, akik tudják, hogy játszom ebben a darabban, eljönnek megnézni, és a három óra alatt abban reménykednek, hogy egyszer csak valami történik, és elkezdek énekelni. Vagy táncolni, vagy valamit. És szépen lassan mindenkinek kezd leesni, hogy ebbõl nem lesz semmi. Miközben próbáltunk már, mindenki mondogatta, még a külföldi stáb is, hogy ilyen még nem volt, egyetlen külföldi elõadásban sem, hogy Koukolt olyan színész játszotta volna, aki tudott énekelni.

- Nos, talán nem is volt annyira nehéz dolgod. Ha nem is fizikailag, de mentálisan biztosan összetörtél 2001-ben. Hogyan vészelted át? Hiszen ott álltál, kézzelfoghatóan, a mûfaj szenzációs karrierlehetõségének küszöbén. A nyitott ajtóban.

- Ezt csak, nem titkolom, egy pszichiáter segítségével lehet túlélni. Én is kezelésre jártam utána. De olyan vagyok, mint egy csótány. Lefújják valamivel, egy ideig úgy néz ki, mintha megdöglött volna, aztán fölkel, s nagyobb és erõsebb, mint addig. És az a méreg már nem hat rá, megy, tovább… Persze, igazából a tánc segített rajtam. Megismertem egy fiatal koreográfust, aki ma már rendezõ is. Felkért egy karácsonyi rendezvény levezetésére. Azt kérte, hogy a Kabaré konferanszié-karakterét hozzam. S olyan jól rakta össze az egészet, hogy elkezdett érdekelni: kicsoda, és mit csinál. Vági Bence, mert róla van szó, akkor elmondta, hogy látott a Moulin Rouge-ban; szó szót követett, végül meghívott Liverpoolba, a mûvészeti egyetemre, vendégoktatónak. Elõtte azonban tanulnom kellett, és erõsödnöm is; ezért megadta Bakó Gábor telefonszámát. Akkor kezdtem nagyon keményen jazz balett tréningezni. Ezt addig nem csináltam, elõtte steppelni tanultam. Még elõbb pedig, zárójelben említem, a képzõmûvészetire jártam, festõ szakra. Ott is diplomáztam. Emlékszem, az utolsó évem, a diploma éve, azzal telt, hogy minden reggel kilenckor stepp órára mentem, majd utána festeni. Van egy falfestmény a Moulin Rougeban, két méterszer hét méter, na, azt én festettem. Három hónapig szöszöltem, amíg elkészült. Jó volt, nagyon szerettem. A lényeg: jártam Bakó Gáborhoz, és akkor jöttem rá, hogy semmilyen gyógyszeres kezelés nem tud felérni egy jazz balett tréninggel. Sokat köszönhetek Gábornak, de a zene mestereit se feledjem: amikor a Moulin megnyílt, Jávori Vili, Halász Jani voltak a tánczenekar. Állandóan jazz-standardokat akartam énekelni velük, az elõadások után. Nagyon szerettem együtt dolgozni velük. Közben Garai Attilához jártam, aki Kelet-Európa legjobb jazz zongoristája és énekese volt. Még mindig él a drágám, de ma már egy lába sincs. Kegyetlenül bánt vele az élet, s õ is magával. Viszont, amit a jazz stílusban meg lehetett tanulni, azt mind átadta; szerintem nem lennék az, aki vagyok, ha a Garai Attilánál nem tanulok két évig.

- Mindez 2001 után történt, amikor nem csak én, a hétköznapi nézõ gondolta úgy, hogy te már mindent tudsz, hanem az is, aki eléd tette azt a bizonyos amerikai szerzõdést…

- Pedig nem voltam kész, sõt, ha most visszagondolok, utólag azért kell hálásnak lennem, hogy akkor nem sikerült. Mert közben rettenetesen sokat tanulhattam. Na jó, már tudtam valamit korábban is, a gyerekkórustól kezdve a zenei tanulmányokon át, a színész és rendezõ tanulmányokon keresztül. Amikor középiskolás voltam, tizenöt éves, egy színjátszó fesztiválra mentünk a gimnáziumból, és egy veszprémi barátommal Örkény Egypercesekbõl készítettünk etûdöket. S nem tudták, hogy a Farkas Gábor az nem egy tanár; azt hitték, hogy a színjátszó kör tanára, és így én kaptam a rendezõi különdíjat. És a különdíj az volt, hogy egy felsõfokú rendezõi tanfolyamra lehetett járni. Az egyetem mesterei jöttek és tanítottak, plusz Paál István, aki akkor Veszprémben dolgozott. Dunai Tamással, amikor a Cabaret-ben játszottuk, ez volt bennünk a közös; hogy õ a Paál István elsõ csoportjában volt benne, én meg az utolsóban…

- Õszintén gondolod, hogy jól jött a 2001-es kudarc? Vagy van ebben valami rezignáltság.

- Mindig igyekszem a dolgok jobbik oldalát nézni. Nézd - mire felkészültem arra, hogy esetleg nemzetközi szinten is mûködjek, pont most válik olyanná a helyzet, hogy az Unión belül kezd mindegy lenni, Magyarországon vagy Angliában vagyunk. Mert itt vagyunk és kész, most már nincs különbség, nincs drótkerítés, nyugodtan lehet jönni-menni. S már Amerika is kezd mást jelenteni, mint, mondjuk, hét évvel ezelõtt. Úgy, hogy én nem nagyon érzem azt: valamirõl lemaradtam volna. Ki tudok majd menni, ebben biztos vagyok, ezt a lehetõséget egyáltalán nem ástam el. S ki is kell menni – mert a legjobb iskola. Vegasban egy nagyprodukció csavarjának lenni, vagy egy West End musicalban a legapróbb fogaskerékként színpadon lenni, megfizethetetlen iskola. Az én szememben egy nagyon profi, komolyan összehozott, nagyon színvonalas produkcióban kiscsavarnak lenni mégiscsak jobb, mint egy fél-amatõr, szedett-vedett, lekoppintott valamiben fõszerepet játszani…

- Valahogy sejtem, hogy nem a Vámpírok Báljára gondolsz…

- Persze, hogy nem. S hogy pontosan kikre és mire, azt, szerintem, sokan azonnal tudják. Elég talán a Cabaret sorsára utalnom. Fantasztikus elõadás volt, Détár Enikõvel, Rékasi Károllyal, Dolhai Attilával bejártuk vele az egész országot. Mindenütt tomboló sikerrel ment. Fantasztikus tánckarral, elképesztõ szereposztással, gyönyörû díszlettel. Mindenki olyat domborított benne, hogy öröm volt nézni De egyéb más érdekeltségek miatt nem tudtuk Budapestre hozni. Mert volt valaki, aki mindent megtett azért, hogy ezt ne tudjuk megtenni; akinek a nevét nem mondjuk ki, mint ahogy a Harry Potterben szokták hangsúlyozni... S valahogy hasonló élményeket kezdek tapasztalni a Vámpírok Bálja kapcsán is. Mi vagyunk a szomszéd tehene; mindenki azt kívánja, hogy dögöljünk meg. Komolyan mondom – félelmetes, és hihetetlen dolgok történnek, ellenünkre. Nagyon durva. S ezzel nem lehet mit kezdeni. Legfeljebb annyit, hogy tegnap ezért a Dob utcáig állt a sor a színház elõtt... Az én elméletem az, hogy a siker, az nem egy torta, amit fel lehet szeletelni, és ha elfogy, akkor a többieknek nem jut belõle. Hanem kifejezetten arról szól, hogy ha nekem sikerem van, a közönség jól szórakozik nálam, akkor kedvet kap tovább szórakozni, és az éhsége nem fog csitulni. Ahogy a Vámpírok Báljában el is hangzik, az el nem múló vágy csak gerjesztõdik, folyamatosan. Tehát, ha a nézõ az egyik helyen jól szórakozik, akkor a másikat is meg akarja nézni, össze akarja hasonlítani, és ha egyre jobb és jobb produkciókat csinálunk, és egyre több van belõle, egyre jobb a kínálat, akkor az a nézõknek egyre jobb. De Magyarországon sokan az ellenkezõjéért dolgoznak. Butítják a közönséget, nem pedig nevelik. S ha az igényszintet mindig ahhoz alakítjuk, vagy a kínálatunkat mindig ahhoz alakítjuk, hogy milyen az igény, akkor az igény egyre lejjebb fog menni…

- Szerencse, hogy mentsvárként ott van Európa. Liverpool, például…

- Így van. Nincs szögesdrót, nincs vasfüggöny, nincs kommunizmus. Az ember fogja a batyuját, elmegy, és megmutatja, hogy nekünk mink van. Az én úgymond kitûzött célom például az, hogy megismertessem a magyar jazz-standardokat, mert sokról egyébként azt sem tudják odakint, hogy magyar szerzemények. Igen, ez is egy kicsit Liverpool hozadéka; az említett vendégtanárkodás élménye. Egy fantasztikus mûvészeti egyetemen. Pokolian sok irányú képzés folyik ott. Külön szakon oktatnak fénytechnikust, hangtechnikust, táncosokat, zenészeket, színészeket, rendezõket, koreográfusokat, díszlettervezõt, jelmeztervezõt, mindent. De képeznek mûvészeti managert, mûvészeti titkárt, tehát mindent. Van például külön ügyelõ szak, akiknek tudniuk kell partitúrát olvasniuk. A fénytechnikus partitúrából állítja be a fényeket. Egy elképesztõ követelmény-rendszer az, ami ott volt. És nekem ott meg kellett felelnem, mint vendég-oktató. Hála Istennek vittem magammal egy olyan ízt, a Paál István és a budapesti Kabaré hangulatának az ízét, ami számukra egy idegen dolog volt, de annyira megszerették, hogy végül is az elõadás kétharmada magyar dalokból állt. Angolra fordítottuk, és úgy szólalt meg a Tanulj meg fiacskám komédiázni, a Csak egy nap a világ, s még nagyon sok régi magyar dal.

- Európa nyitva áll, mondod. De vajon nem azért hangoztatod ezt, mert odakint egyszerûbb, mint itthon? Egy berlini castingon vagy te vagy a legjobb, és tiéd a szerep, vagy van egy jobb. Itt viszont még ritka az olyan döntési folyamat, mint a Vámpírok Bálja produkcióé.

- Mert itthon zárt és kicsi a piac. És túlságosan mereven élnek a régi struktúrák. Nem a lemaradással van a baj, mert az szépen hozódik be. Inkább - nem igazán a nyitottság jellemzi azt, ahogyan kezelnek, „tudás alapon”. Mivel Magyarországon kicsi a piac; ha úgy vesszük, Nem York városnyi lakosú ország vagyunk, egy fõvárossal és egy-két nagyobb városkával, amelyek egyre jobban fejlõdnek; de mégis - ez a tömeg nem tud eltartani annyi nagy produkciót. De mi mindig ugyanannyit próbálunk elõállítani, mintha mi egy nagy ország lennénk. Ugyanolyan kínálatot próbálunk meg létrehozni, mintha egy nagy ország költségvetésével bírnánk. De valójában a lélekszám és a terület miatt is van, hogy egyszerûen egy ekkora ország kevesebb nagy produkciót tud eltartani. Közben pedig az igényünk az ugyanolyan igény, mint bárhol máshol, hogy szeretnénk többet, és minél több jót kapni. Az egyetemrõl meg nagyon sok nagyon profi, tehetséges fiatal kerül ki. S ha körbenézünk, azt látjuk: ez a nagyon sok tehetséges fiatal nagyon-nagyon sok színházban csoportos szereplõként tengeti az életét. Mondom: a vezetésben, a struktúrában látom a problémát. Jóval kevesebb nagy produkció kell, és a megmérettetés kizárólag meghallgatásokon, egy-egy szerepre szerzõdtetéseken dõljön el.

- Mondod te. De mikor fog ez így mûködni?

- Így fog mûködni. Abszolút hiába erõlködik ellene bárki. Azt el tudom képzelni, hogy marad egy-egy színház, ami társulati szinten mûködik, mivel prózai elõadásokat nem feltétlenül lehet castingelt módon csinálni. De maga az, hogy társulat, az elmúlt idõszakban azt jelentette nekünk, hogy van egy színház, ahová én leszerzõdöm, és mindig játszani fogok, mert úgyis találni fognak nekem egy szerepet, vagy ebben, vagy abban a darabban. Lényeg, hogy el fog engem tartani a színház, azzal, hogy én egy társulat tagja vagyok. Ezzel a módszerrel nagyon jól összeszokott társulatok jöhetnek létre. Viszont ha megnézünk egy vidéki színházat, amelynek mindent kell tudnia nyújtani, operettet, musicalt, prózai darabot, vígjátékot, drámát, mindent, akkor ott felmerül a kérdés: tényleg van annyi ember abban a színházban, hogy kitesz egy társulatnyit? Vagy - majd megoldjuk valahogy… Minõséget csak versenyhelyzet teremthet. Bizonyos szempontból a színészeknek, pláne az idõseknek, akik megszokták, hogy meg tudnak ebbõl élni, tudnak benne létezni, magától értetõdõ, hogy ha õ jó, akkor bárhol meg fog tudni élni. Ez most Magyarországon kezd átalakulni azzá, hogy bizony, a nagy színészeinket fel fogják kérni szerepekre, de nem mindig. Ugyanúgy el kell majd járniuk válogatásokra, és nem engedheti meg magának senki azt az allûrt, hogy üljön és várjon, hanem utána kell, hogy menjen a lehetõségeknek. És én úgy érzem, hogy ez a nívót fogja emelni, viszont a nívó emelésével együtt nagyon sokan egzisztenciális problémákkal fognak küzdeni. Most is mindenki küzd ezzel, ha nem áll több lábon. Ez az átalakulás nagyon sokaknak nagyon rossz is lesz, viszont elképesztõ nagy lehetõségeket ad olyan embereknek, mint például az Egyházi Gézának, aki a Bel Canto étteremben hordta a lecsót, énekelve, majd kapott pár kisebb szerepet, de úgy kellett most elrugdosni a meghallgatásra. És itt jön a csoda, amikor oda áll, elénekli, és azt mondják: õ az.

- Így lesz, mondod, de vagytok-e elegen ehhez a minõségteremtéshez? S mi lesz, ha másképp alakul…?

- Elegen vagyunk. Ebben biztos vagyok. S hogy mi lesz, ha…? Már mondtam: Európa nyitva áll. Vegyük például Tihanyi Ákost. A Madách Színházban volt kórista táncos. Kiváló készséggel rendelkezik, s valahogy mindig máshogyan táncolt, mint a többiek. Jobban… Ezért kirúgták, mert egyénieskedett. Kiment Londonba, jelentkezett a Bob Fosse emlékére csinált musical showba, ahol az egyik elsõszámú szólótáncosnak vették fel. Abban a pillanatban, ahogy elhagyta az országot, Európa egyik legmegbecsültebb szólótáncosa lett. Ennyi. Nincs ebben kérdés. Ha valaki „eu-kompatibilissá” válik színészként, az el fog menni. De csak addig, vagy egészen addig fognak a legtöbben elmenni, amíg itthon nem lesz annyi lehetõség; s amíg itthon nem lesz annyi fizetés, ami tényleg eu kompatibilis…

Tamási Orosz János