Kötve hihetõ állítás
A több biztosító épp a szegényeknek
jó
A Figyelõ
internetes változatán április 13-án jelent meg egy interjú Mihályi Péterrel az
egészségbiztosítás várható átalakításáról. A cím is meglepõ és új elemet visz be
a vitába. Az interjú számos megállapítása helytálló, számtalan állítása
vitatható, s némely kijelentés pedig nem igaz. Honlapunk olvasói számára
csorbítatlanul megmutatjuk a Mihályi interjút, de értelemszerûen kifejtjük saját
véleményünket is.
Molnár Lajos az egészségbiztosítási reform második szakaszának halogatásával
magyarázta lemondását.
Ön szerint valóban késleltetni akarja a kabinet a több-biztosítós rendszer
bevezetését? |
Ez most fog kiderülni. Mindenesetre az az
érdekes helyzet állt elõ, hogy Molnár Lajos távozásával fokozódó kényszer
hárult a kormányra, hogy minél elõbb hozzon döntést a kérdésben. Ha a
miniszter nem mond le, nincs ez a fokozódó kényszer. |
Nem
hiszem, hogy Molnár valami Dugonics Titusz lenne. A dolog úgy néz ki, hogy
az SZDSZ összekötötte magát a több biztosítós modellel, aminek a bukása az
SZDSZ bukásával is járhat. Ezért fogalmaz élesen és próbálkozik
ultimátummal. |
Kóka János a minap öt hónapot adott arra, hogy
elõkészítsék és benyújtsák a parlamentnek a több biztosítóról szóló törvény
tervezetét. Ön szerint tartható ez? |
Igen, sõt én azt tartanám kívánatosnak, hogy
még a tavaszi ülésszakban az alaptörvény a Parlament elé kerüljön, és nyáron
már a részleteket lehessen kidolgozni. |
Az SZDSZ
háza táján azt csiripelik, ha 2008. januárjától indul a rendszer, akkor
2010-ben már olyan jól mûködik, hogy Orbán nem tud nyerni. Hogy kívánják a
képviselõktõl, hogy végleges törvényt hozzanak, részletek ismerete nélkül. A
lényeg mindig a részletekben van. |
Legalább 4-5 modellt vázoltak fel az utóbbi idõben a szakemberek: öntõl
leggyakrabban
a hárompilléres
modellrõl hallani, Bokros Lajostól
az
ötpilléres
finanszírozási javaslatról, az MSZP
berkeibõl pedig leginkább arról a koncepcióról, amelyben a mindenki számára
elérhetõ ingyenes alapszolgáltatásokon felül a többletszolgáltatások piacán
versenyezhetnének az üzleti biztosítók – hogy csak a több-biztosítós
verziókat vegyük számba. Az Államreform Bizottság most melyik modellt
szorgalmazza leginkább? |
Az ingyenes alap- és a fizetõs kiegészítõ
biztosítások gondolatát élbõl elutasítjuk, több okból is. Egy kiegészítõ
biztosítási rendszer csak akkor tudna mûködni, ha a mai alapcsomagot
lényegesen leszûkítenénk, mondjuk 300-400 milliárd forintnyi szolgáltatást
kivennénk belõle, és azt mondanánk, hogy aki akar, az kössön kiegészítõ
biztosítást. Ezzel létrehoznánk egyfajta Titanic-modellt, vagyis
megteremtenénk egy sokkal rosszabb túlélési esélyekkel rendelkezõ
harmadosztályt – ahogyan annak idején a szerencsétlenül járt hajón is
történt. Az elsõ osztályú utasok, a lakosság jól szituált része tudna
fizetni, így megkaphatná mindazokat az ellátásokat, amelyekhez ma is
mindenki hozzájut. Aki viszont nem tudja megfizetni a kiegészítõ
biztosítást, az nem jutna hozzá 300-400 milliárd forintnyi szolgáltatáshoz,
ellátáshoz. Ez körülbelül annyi, mintha például a gyógyszerekre nem járna
semmilyen támogatás, azokat ki kellene fizetni 100 százalékos áron. Persze
erre is van példa a világon (például Kanadában), de nekünk nem célunk.
Törvényileg egyébként eddig sem akadályozta semmi, hogy legyenek kiegészítõ
biztosítási termékek, mégsem véletlen, hogy a biztosítók nem rukkoltak elõ
ilyesmivel. Azt mondják ugyanis, hogy a hálapénznél olcsóbb kiegészítõ
biztosítást nem lehet ma Magyarországon kínálni. |
A
kényszer kiegészítõs rendszer valóban nem jó, szociálisan elfogadhatatlan,
bár lehetne rajta finomítani: ha az alapcsomag lecsökkentésével párhuzamosan
a járulék rész is csökken, illetve megy együtt a kiegészítõ biztosításhoz.
Ám ekkor a kiegészítõ biztosításnak is kötelezõnek kellene lennie. Csak
zûrzavar az eredmény. |
Hasonlóképpen rossznak tartjuk az úgynevezett
regionális biztosítók ötletét. Ha ez úgy valósulna meg, hogy például három
megyei pénztár összevonásával jönnének létre a biztosítók, de mindeközben
egymással nem versenyeznek, akkor ennek semmi értelme, valójában semmi nem
változna. A regionalizálásnak és a decentralizálásnak csak akkor van
értelme, ha versenyt is csinálunk, enélkül csak a költségeket növeljük. El
lehet gondolkozni persze azon, hogy bevonjuk az összes tajkártyát és
helyette régiónként kapnának az emberek újat, és ezek a rendszerek tényleg
függetlenné válnak, és érdemi különbség lesz a regionális biztosítók között.
Ha mondjuk évi 3 százaléknyi hatékonyság-különbség van a legjobb és a
legrosszabb regionális biztosító között, akkor ez 10 év alatt 30 százalékkal
eredményez jobb ellátást mondjuk Észak-Magyarországon Dél-Magyarországhoz
képest. Ennek megfelelõen északon például ennyivel kevesebb vizitdíjat
kellene fizetni, vagy például ennyivel többet keresnének ott az orvosok. Ezt
a magyar társadalom nem viseli el, ezt képtelen ötletnek tartom.
|
A
regionalizlás, ami emlékeim szerint valaha épp az SZDSZ ötlete volt, valóban
pótcselekvés. |
Szakmailag tehát mindenképpen a
három-
vagy az ötpilléres több-biztosítós megoldást támogatjuk, amelyek közül
tulajdonképpen bármelyik elfogadható. Összességében mégis a hárompilléres
modell mögött sorakoztatható fel több érv, legfõképpen az egyszerûsége
miatt.
Az ötpilléres modellnek
– bár sok elõnye is van – a legnagyobb
hátránya a bonyolultsága, illetve a hárompilléres modellhez képest is nagy
adminisztrációs igénye. Ebben a rendszerben ugyanis minden egyes
orvos-beteg-találkozót két helyrõl finanszíroznánk, két helyre is kellene
adminisztrálni. A három pillér ennél sokkal egyszerûbb, és ráadásul
párhuzamos a nyugdíjrendszer logikájával, ezért könnyebben meg is értethetõ
az emberekkel. |
Itt a
riporterek és az interjúalany még valamiféle bennfentes társalgást folytat,
az olvasó nem tudja, hogy mit jelent a három és az öt pillér. Mi is külön
cikkben foglalkozunk majd velük. |
A modell ellenzõi azt mondják, a biztosítók
érdeke az lesz, hogy a fiatalokkal, az egészségesekkel kössenek biztosítást.
Lesz-e garancia arra, hogy a biztosítók ne szelektálhassanak az emberek
között? |
A hálapénz rendszerén keresztül ma is van
szelektálás az egészségügyben, a magasabb jövedelemmel, több információval
és jobb kapcsolatrendszerrel rendelkezõk jobb egészségügyi ellátásban
részesülnek. Velük az orvosok is szívesebben foglalkoznak, ez – függetlenül
az egészségügyi rendszertõl – valószínûleg örökös jelenség marad. A
társadalmi különbségek tehát minden rendszerben, így a több-biztosítós
modellben is ki fognak ütközni. A biztosítók részvételével megteremtett
versenyhelyzetben azonban véleményem szerint másképp is történhet a
szelekció, éppenhogy a szegényebbek javára. Elég, ha megnézzük az Országos
Egészségbiztosítási Pénztár tavalyi adatait: míg egy budapesti betegre 90
ezer forint, addig egy kistelepülési lakosra csak 70 ezer forint ment el
2006-ban, valószínûleg azért, mert az ott élõk ritkábban jutottak el az
orvoshoz, és esetleg olcsóbb gyógyszereket írtak fel nekik. Ha emellett
élünk azzal az egyszerûsítéssel, hogy a kistelepüléseken általában
szegényebb, kevésbé iskolázott emberek laknak, akkor a biztosító a tervezett
fejkvótaarányos bevétel miatt az alacsony jövedelmû vidékit részesíti majd
elõnyben, õt igyekszik majd ügyfelének megnyerni, hiszen rá – az említett
adatok tanúsága szerint – kevesebbet kell majd költenie. Számára tehát jobb,
olcsóbb a falusi kislány, aki ha elvágja a kezét, házi praktikákkal
meggyógyítja, és nem rohan az orvoshoz, mint budapesti rokona. De akármi is
lesz a biztosítók rövid távú érdeke, azt törvény fogja garantálni, hogy a
biztosítók senkit se utasíthassanak vissza, és azt is, hogy minden magyar
állampolgárnak – akár gazdag, akár szegény – legyen biztosítása. |
Itt
minden rendszerben érvényes fontos alapelv hangzott el: a biztosító senkit
ne utasíthasson el, és mindenkinek legyen biztosítása. Ez az egybiztosítós
rendszerben eleve adott. Több biztosító esetén ki kell építeni egy
ellenõrzési lehetõséget. ami többlet feladat. A biztosítási felügyelet
lehetne az a hely, ahová a polgárok panaszaikkal fordulhatnak.
De nem
az a fõ kérdés, hogy elutasíthat-e valakit a biztosító, vagy sem, hanem az,
hogy miként osztják el a bevételt a biztosítók között. Ha nem a tagjaik
jövedelme után kapnak belõle, hanem pusztán a taglétszám alapján kiszámított
átlagbevételbõl gazdálkodhatnak, akkor nem sérül a nemzet egészére kiterjedõ
szolidaritás. Ha ez nem így van, hanem minden biztosító a tagok jövedelmével
arányos járulékot kapja, akkor okvetlenül lesz gazdagabb és szegényebb
biztosító. Mivel a szegénység betegség kockázat is, és a gyógyítás
szabályai, ebbõl fakadóan költségei minden polgárra nézve azonosak, a
biztosítók egy része akár tönkre is mehet. |
De a verseny tud-e úgy mûködni a kistelepüléseken, hogy orvosokban és
szakrendelõkben nincs nagy választék? Az
új kórházi struktúra sem szolgálja majd a több-biztosítós
rendszert, mivel nem általános közkórházak, hanem specializálódott
intézmények vannak. |
Magyarországon a szolgáltatói verseny két ok
miatt sem tud erõs lenni: egyrészt a kistelepülésen tényleg csak egy orvos
van, másrészt a méretgazdaságosság miatt nem is cél a nagyobb választék.
Felesleges ekkora országban mondjuk hat helyen tüdõátültetést végezni. A
probléma pontosan az, hogy a szolgáltatói verseny nem tud elég erõs lenni,
ezért rá kell segíteni: a biztosító egy külsõ eszköz a kereslet oldaláról,
amelyik rásegít a kínálati versenyre. A biztosítók ugyanis az OEP-pel
ellentétben nem kötelesek szerzõdést kötni minden kórházzal, és lekötni azok
teljes kapacitását. Megtehetik például, hogy a miskolci kórház
belosztályának száz ágyából csak nyolcvanat, a szikszói kórház hatvan
ágyából pedig csak 16-ot kötnek le. Ekkor a kórházak részérõl megnõ a
versenykényszer és az alkalmazkodási kényszer. |
A
biztosítóknak nem lenne szabad az ágyakkal és a kapacitásokkal
foglalkozniuk. A betegek gyógyításáért kell fizetniük. Bízzák a betegre,
hogy hol gyógyítatja magát. A földrajzi adottságok ugyan korlátozzák a
versenyt, de a gyógyításban elért sikerek, a specializáció eddig is vonzotta
a beteganyagot, ritka betegségek esetén az egész országból mindössze egy-két
helyre.
Nem szól
az interjúalany egy nagyon nehéz kérdésrõl. Tételezzünk fel egy kis
biztosítót, mondjuk 100 ezer taggal. Ezek közül hárman laknak csak
Mátészalkán. Számukra hány ágyat köt le a biztosító? Mit jelent az, hogy
leköt? Ha e három beteg öt évig nem megy kórházba, mert makkegészséges? Nem
az lenne a megoldás, hogy a biztosító csak elvi egyezségre lép a
kórházakkal, s azok a náluk megfordult betegek gyógyítási számláit nyújtják
be. A gépjármû-biztosítás esetén sincs minden mûhelynek külön szerzõdése a
biztosítókkal. Ha nem így lesz, tetemes adminisztratív költséggel kell
számolni. A most kialakított beutalási rend köti e majd a magánbiztosítókat?
Ha igen, némelyikre irreális teher hárul majd a beteg utaztatásával. Ha nem,
akkor mire volt jó az egész? |
Nem lett volna éppen ezért logikusabb
megfordítani a reform két szakaszát? Elõször bevezetni a több-biztosítós
rendszert, majd a biztosítók „segítettek” volna eldönteni, hogy hány
kórházra van szükség, hány ággyal? Ráadásul ez talán fájdalom mentesebb
menetrend lett volna. |
De egyszerûbb lett volna, csak a politika
közbeszólt. A szocialista párt nem akart egy ilyen döntéssel kezdeni, és
azóta is húzza-halasztja az elhatározást. Ezért mondta Molnár Lajos, hogy a
több-biztosítós egészségügy nélkül az eddigi reformlépések értelmüket
veszthetik. Ha a biztosítási rendszer idén lekerül a napirendrõl, akkor
jövõre megint kezdheti a kormány az ágyszámelosztási és minden egyéb
alkudozást elölrõl. |
Ez úgy
is érthetõ, hogy Molnár reform címen létrehozott egy kaotikus és
feszültségekkel teli rendszert, azt remélve, hogy a szocialisták lelkesen
menekülnek majd ettõl a helyzettõl, és a biztosítóknak kell a lakossági
kívánságokkal szemben állniuk a sarat. Az eddigi intézkedések mindenképp
értelmetlenek. Az ágyak száma nem finanszírozási kérdés. A kórházak
teljesítményének korlátozása ellátatlanságot eredményez. Legalább az un.
súlyponti kórházak teljesítmény korlátját fel kellene oldani, hiszen az
ellátási területek kórházigénye és a fizetéssel lefedett kapacitás nincs
arányban egymással. Ez egyébként igencsak alkotmány ellenes. |
Ha mégis a több biztosító mellett teszi le
voksát a kormány, várhatóan milyen lesz az átmenet? |
Ezt nagyon nehéz megválaszolni, mert rengeteg
érv ütközik. Egyrészt minél elõbb és minél gyorsabban kellene az új
rendszert bevezetni, hogy ne lehessen visszatáncolni. Másfelõl viszont a
kórházakból nem lehet betegeket kitolni december 31-én. Fokozatos, egy-két
éves átmenetre lesz szükség, amikor az alapvetõ eljárási szabályok még
maradnának a régiben. Változatlan maradna például a receptfelírás rendje,
vagy az, hogy a munkáltató az APEH-en keresztül fizeti meg a járulékot. |
Visszatáncolni mindig lehet, s az ellenzéknek komolyan végig kell gondolnia,
tud-e partner lenni abban, ami történik. Ha nem, ezt világossá kell tennie.
Alakíthat ki bármilyen rendszert a kormány, a nagy magántulajdonú biztosítók
csak akkor vesznek benne részt, ha számításaik szerint megéri. Amennyiben az
üzleti kockázat mellett még politikai is van, azaz egy új kormányzó erõ
helyreállítja a társadalombiztosítást, nem lesz nagy az érdeklõdés. Ezért az
ellenzéknek is ki kell alakítania a véleményét, s nem zsigeri alapon.
Döntését azután nyilvánossá kell tennie.
Amit
Mihályi állít az átmenet szükségességérõl, az igaz, de akkor mese beszéd azt
gondolni, hogy a biztosítási rendszer átalakításának Orbán Viktor
újraválasztását ellehetetlenítõ hatása lenne. Ez csak a vonakodó
szocialisták számára kitalált mézesmadzag. |
De mégis mitõl lenne más az új rendszer?
Vegyünk egy egyszerû példát: kötöttem biztosítást egy magánbiztosítóval és
vállkorrekciós mûtétre szorulok. Mi történik a több-biztosítós modellben? |
Alapvetõen semmi új. Legfeljebb annyi, hogy a
biztosító ott áll majd a beteg mellett, s megmondja, hogy az adott
betegséggel hova kell mennie. A páciensnek nem kell szelektálnia, mert a
kórházminõségi mutatók alapján a biztosító javasolja majd, hogy az ilyen
típusú vállmûtétet ne Budán, hanem Pesten végeztesse el. |
Valójában a kórházminõségi mutatók sem mindentudók, nincs bennük emberi
elem, ráadásul csak akkor tisztességesek, ha nyilvánosak, mind a
szolgáltatók rangsorát, mind a vizsgált szempontokat illetõen. Nem lenne
szabad a pácienstõl elvenni a döntés jogát és lehetõségét. |
De mi van akkor, ha a beteg más kórházba
szeretne menni? |
Azt nem szabad elfelejteni, hogy a szabad
orvosválasztás joga jelenleg is csak a háziorvosoknál mûködik. A kórházak
esetében eddig is a beutalási rendet kellett követni. Az persze más kérdés,
hogy hálapénzzel oda mentünk, ahová akartunk. Elvben a helyzet ezután sem
változik, csak az érvényes szabályokat szigorúbban kell majd betartani.
|
Ez nem
igaz. A háziorvos számára a beutalási rend nem volt kötelezõ, sõt most sem
az. Oda irányítja a beteget, ahová akarja. Arra volt lehetõség, hogy a
kórház a "területen kívüli" betegtõl pénzbeli hozzájárulást kérjen, ezzel
azonban a kórházak nem éltek, mert az volt az érdekük, hogy több legyen a
betegük. Adott volt tehát a szolgáltatói verseny, amelyet fentebb
hiányoltak. A kórházi napidíjjal ez most ráadásul gyengült, illetve
megszûnt. |
A rendszer tehát átláthatóbb lesz, de mint a
modell több ellenzõje mondja, drágább is. Miért olcsóbb több kisebb
biztosítót mûködtetni, mint egy nagyobbat? |
Ilyenkor szívem szerint visszakérdeznék, hogy
miért nem üzemeltetünk egy kórházat, miért van szükség 165-re? A kérdés
tulajdonképpen logikus, hiszen egy szervezettel és annak több fióktelepével
meredeken csökkenthetõk a tranzakciós költségek. Viszont azt már a
Nobel-díjas amerikai közgazdász, Coase is kimutatta, hogy ez önmagában sok
elõnnyel, de óriási hátrányokkal is jár. Ezzel párhuzamosan ugyanis a belsõ
szervezetben az irányítási költségek jelentõsen megnõnek, továbbá megszûnik
a versenykényszer és az újítás kényszere is. A decentralizációval viszont,
bár valóban megemelkednek a tranzakciós költségek, több esélye van a
dinamikus fejlõdésnek, s így végeredményben a hatékonyság növekedésének.
Talán sokan emlékeznek még a Merkur vállalatra. Annak idején ez volt az
egyetlen autókereskedõ az országban, ez volt a legolcsóbb szisztéma. Ehhez
képest a ma egymással versenyzõ sok márkakereskedõ biztosan drágábban
üzemel, cserébe viszont egész más minõséget is szolgáltat. |
A
kérdést nem lehet ilyen populista módon lerázni. Nekem, mint betegnek nem a
biztosítóval van gondom, hanem a kórházzal. Ne a biztosító újítson, az csak
tartsa meg a törvényeket, és ne pazarolja a pénzemet. A Merkuros hasonlat
rossz: A Merkur gépkocsit adott el, de nem finanszírozta azt. A hasonlat
szerint az "egy kórház" gondolatnak felelt meg. |
Ön biztos benne, hogy ehhez hasonló jó üzletet
látnak a biztosítók a magyar egészségügyben? Valóban rá fognak ugrani a
lehetõségre? |
Egész biztosan óriási üzleti lehetõség, nagy
potenciál van benne. A teljes magyar biztosítási piac durván 100 milliárdos
nagyságrendû, az egészségügy pedig ennek a tízszerese. A rendszer
nyereségtermelõ képessége is nagyságrendekkel nagyobb, ez tehát akkor is
nagy lehetõség, ha az induláskor mindegyik biztosítónak tõkét kell
invesztálnia a rendszerbe – számításaim szerint cégenként 1-2 milliárdos
induló-beruházásra lenne szükség. A biztosítók oldaláról inkább az a legfõbb
kérdés, hogy ugyanez vagy egy másik kormány évek múlva nem fogja-e
meggondolni magát, és visszarendezni az egészségügyi rendszert. A
kiszámíthatóságot hosszú távon kell szavatolni, ez minden érintett érdeke. |
Ez a
pont a kérdések kérdése. Ha az egészségügy üzlet, akkor a hasznot valakinek
meg kell fizetnie. Vagy drágább lesz a biztosítás, vagy rosszabb a
szolgáltatás. magában a kórház ellátásnak a szervezésében már nincs annyi
tartalék, hogy abból ki lehessen gazdálkodni a biztosítók által kívánt
nyereséget. Ha egyébként lehet, azt meg kell és meg lehet tenni a biztosítók
nélkül is, s akkor a feltárt többletet okosabb visszaforgatni az ellátó
rendszerbe, ami megítélésünk szerint alulfinanszírozott.
De
gondoljuk tovább. Ha lesz öt, egyenként 2 millió tagot számláló biztosító,
akkor az egyre jutó "piac" értéke 200 milliárd forint. Ha ebbõl a biztosító
3 százalék hasznot kivesz, az 6 milliárd: Ez azt jelenti, hogy a Mihályi
által szükségesnek vélt induló beruházás négy hónap alatt megtérül. (Tíz
biztosító esetén is egy éven belüli a megtérülés!) Nagy üzlet. De arra nincs
felelet, hogy a biztosító említett hasznának mi a forrása. |
Hány biztosítóra számít? |
Nyolc-tíz biztosító
lenne kívánatos. Ehhez bizonyos
korlátozásokkal is kell élni, például meg kell határozni az ügyfélkör alsó
és felsõ határát (például 100 ezer és kétmillió fõben). Nem lenne jó, ha
egyetlen biztosító letarolná a piacot. |
Ezzel - ha már versenyt akarunk - egyet lehetne érteni. De a kérdés,
akarunk-e ezen a területen versenyt! |
Mi lesz az egészségpénztárakkal? Nem volt
felesleges egyáltalán létrehozni ezt a szektort? |
De, teljesen felesleges volt, fõként hogy az
egészségpénztárak valójában a járulékkerülést szolgálják. A mostani
formájukban nem lesz rájuk szükség, a szakembergárdát és az infrastruktúrát
viszont érdemes lehet hasznosítani. Ha nem is mindegyiknek, de néhányuknak
tehát van kiút: vagy maguk a pénztárak alakulhatnak át egészségbiztosítóvá
vagy a biztosítók vásárolhatják meg õket. |
Erre a
kérdésre pont a fordítottja is válaszolható. Az egészségpénztárak mellett
nincs szükség a versengõ üzleti biztosítókra. Az un. elismert
egészségpénztárak nem sértik a nemzeti szolidaritás és kockázatközösség
elvét, és teret adnak a szolgáltatási versenynek, ráadásul több pénzt vonnak
be, tehát javíthatnak az egészségügy bérhelyzetén. Az pedig, hogy az
egészségpénztárak nem fejlõdtek elég gyorsan. épp arra utal, hogy a kötelezõ
egészségbiztosításon felül nincs társadalmi igény semmiféle más rendszerre.
A nagyon kis létszámú tehetõs réteg kedvéért nem lenne szabad üzleti
érdekeknek kiszolgáltatni a társadalom döntõ hányadát. |
|
Surján László |
|