Szabó Lõrinc perének
valamennyi dokumentuma

A magyar irodalomtörténet, ezen belül a huszadik századi feldolgozások egyik neuralgikus pontja az egyes alkotók ideológiai megnyilvánulásainak kommentálása. A mérce nem azonos, de ezt most csak érintjük Kabdebó Lóránttal, kerületünk (és természetesen a mûfaj teljességének) jeles professzorával, miközben néhány hete megjelent könyvérõl váltunk szót. A téma, mondhatnám: természetesen, hiszen munkásságának középpontjában Szabó Lõrinc életmûvének gondozása, elemzése áll, tehát a könyv témája: Szabó Lõrinc „pere”. Nevezetesen annak az 1945-ös igazolási eljárásnak a dokumentumai, de tágabb értelemben a megfelelõ dokumentumok felmutatása a kérdésre: nevesíthetõ-e Szabó Lõrinc bármely tette az antiszemitizmus fogalmával? Errõl, kevesebbrõl, vagy többrõl szól ez a kötet?

- Is-is. De inkább azt mondanám: sokkal többrõl. Arról: hogyan gondolkodott, miként elemezte saját korát egy értelmiségi a náci és a bolsevik évtizedekben. Tehát, mondjuk, a harmincas évek közepétõl az ötvenes évek közepéig. Annak a legteljesebb dokumentációját adom közre: mikor mi történt, mit mondott, mirõl hogyan fogalmazta meg a véleményét. És azt kell mondanom: ha ez az ember egyúttal nem a magyar költészet mindkettõnk által elismerten legnagyobbjainak egyike lenne, akkor mindaz, amit pro és kontra mondott, érdektelen színezetet kapna. Egyes riportjai, baráti körben elgondolt kijelentései nem voltak olyan megrázó megnyilvánulások, amelyeknél - hol az egyik, hol a másik idõben - újságíróink sokkal vadabbul meg nem fogalmazzák, fogalmazták volna elfogultságaikat, véleményeiket… Ám ebben az esetben arról van szó, hogy ezek a tettek, a mondatok, jó és vitatható értelmükben, a magyar irodalom egyik legnagyobb emberével kapcsolódnak össze.

- Ezzel együtt azt gondolnánk: puszta irodalomtörténet. Mégis, annál jóval nagyobb nyilvánosság tárgyalja újra és újra, ezt és az ehhez hasonló „pereket”. Vajon miért?

- Mert annak idején, amikor kellett volna, ezek a kérdések nem oldódtak meg. Nem csupán Szabó Lõrinccel, hanem az egész magyar középosztállyal kapcsolatosan. Úgy is mondhatnám: a magyar közgondolkodás, társadalmi tájékozódás, ideológiai kapcsolatteremtés területein minden idõszak a szõnyeg alá söpörte. Ezért ilyen, örökké izgató témákká váltak. Ennyi… Ha ez úgy történik, ahogy például Franciaországban zárult le a második világháború után, ahol kibeszélték, majd az élet ment tovább, és azóta legfeljebb életrajzi adat egy-egy megnyilvánulás – akkor ma másképp említõdne, ha említõdne. Vagy, ahogy az Egyesült Államokban zárták „rövidre” mára Ezra Pound életrajzában. Aki a korszak – szerintem a huszadik század - legösszefoglalóbb költõnagysága, s ma már csak úgy mellékesen megjegyzett életrajzi adatként kerül szóba kötõdése Mussolinihoz.. De itt, nálunk, minden kötõdés megtárgyalatlan maradt. Személyek, pártok közötti alkuként „rendezõdött”, persze. Szabó Lõrinc a maga számára pedig úgy rendezte el a dolgot, hogy, igen, biztosan tévedtem, de - bocsánat, én mindent végig akartam gondolni. És a barátaim elõtt mondtam el mindent. Nem ellenükre. Hogy megsértõdtek? Hogy zokon vették? Õ is zokon vette, amikor visszakapta mindezt. Hat évvel késõbb. És az is így maradt. A költészetében pedig fölötte állt mindennek. Költészete ma a stabil, örök, állandó érettségi tételek egyike. Jogosan… Ez azonban, ahogy említed, valóban állandóan terítékre kerül. Születése kerek évfordulóján például, amikor a sajtó megint elõvette ezt, egy volt tanítványom azt kérdezte valamelyik lapban: mondjam el, igen-nem alapon, hogy szerintem mi volt a véleménye Hitlerrõl, a zsidókról, a világháborúról? Igen – nem alapon… Nevetséges. S most, a könyvem megjelenése után is, amikor a tévében egy egész este errõl szólt, a háttérmûsor is, akkor egy valaha elsõként általam is közölt költõ (ezt pusztán az életkorra utalva mondom), azt mondta, hogy „homogén jobboldali”. Szabó Lõrincrõl. S kifejtette, hogy a jobboldaliság ma már nem bûn, na de - homogén. Hát azt kérdezem most tõled: van, létezik homogén ember…?

- Evidens, hogy nincs ilyen… De ha már nálam a szó, hadd említsem meg: leginkább németországi riportjait szokták szemére vetni, amelyek pedig, emlékezetem szerint, egyfajta tárgyilagos leírásai annak, hogy miként látja az átalakuló Németországot…

- Körülbelül ezt írom a könyvemben én is. És még egyet hadd említsek meg: amikor, mint „szabad ember”, tehát nem mint újságíró, hanem mint turista, egy-két órányira elszabadul tudósítói kötelezettségei mellõl, akkor - hová megy el? Mirõl is ír, amikor Horthyt és Teleki Pált kíséri, egy évnyi idõn belül kétszer is? Arról a Wanssee-i hídról, ahol Kleist öngyilkos lett. Drámai megérzése, elõképe ez Teleki öngyilkosságának, elõképe Hitler halálának. És ezek az írások ugyanúgy megjelentek, ugyanabban Az Est-lapokban. Ezért mondom: ha nem Szabó Lõrinc mondja, írja mindezt, akkor érdektelen. Emlékszem egy jelenetre: amikor, még valamikor a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, e cikkeket lapozgattam a parlamenti könyvtárban, áttoltam azokat egy mellettem dolgozó neves újságíró elé. Olvass bele, mondtam. Megtette, majd csodálkozva nézett rám. Ezért? -- kérdezte… Hát mi Sztálinról, Rákosiról sokkal vadabb dolgokat írtunk…

- Az önbevalló értékítélet mindig szelektív… Ahogyan még a könyvedrõl szóló elismerõ recenziókban is ilyen szavakat olvasok: kísérlet a szerecsenmosdatásra. Errõl lenne szó?

- Az én véleményem szerint természetesen – nem. De ki-ki döntse el, ha tudja, ha akarja. Én azt határoztam el, hogy a teljes dokumentációt leteszem az asztalra. Tudva, hogy senkit nem fog befolyásolni. Aki eddig úgy gondolta, hogy homogén ember volt, masszívan ez vagy az, õ továbbra sem fog mást mondani… Ahogyan a pozitív dolgokról is rendre megfeledkeznek. Amikor arról volt szó, hogy nem vitatkozhat a barátaival, mert cselekedni kell, ’44-ben például, akkor a barátnõje az a Korzáti Erzsébet, akinek a Jad Vasemben már emlékfát állítottak. És õ kötötte össze azt a német tisztségviselõt azzal az angol könyvelõvel, aki Wallenberg és Valdemar Langlet munkatársa volt az ostrom alatt. De személyesen bújtatott, segített, mentett, közben járt emberekért. Hogy csak egy példát mondjak: Kardos Laci bácsinak, aki nyilván neked is tanárod volt, nekem professzorom, a felesége és a gyerekei Bécs környékén voltak, kényszermunkán. Laci bácsi pedig munkaszolgálatos volt. S a család között a levélbeli kapcsolatot Szabó Lõrinc tartotta. „Nagyságos asszonyom” szólt a német nyelvû nyílt levelezõlap megszólítása. És ’45-ben nem apróságként emelte ki a tárgyaláson Laci bácsi, hogy mások is tettek hasonló szívességet, de Szabó Lõrinc volt az egyetlen, aki a levelezõlapra odaírta: Lorenz Szabó, Budapest, Volkmann utca 8. Tehát nyíltan, névvel vállalva írta: nagyságos asszonyom, férje jól van, remélem, maguk is… Ez is õ volt.

- Az imént említetted: tudod, hogy szinte reménytelen bárkit meggyõznöd. Vagy mégsem?

- Mit mondhatnék erre? Egyszerûen arról van szó, hogy én megírtam, dokumentáltam. A jövõ nemzedéke – talán objektívebb lesz. Villonról hány száz éve nem tudod meggyõzni a világot? Hogy nem az, akinek beállítják? És, ahogy azt is szoktam mondani, szerencsénk van, hogy Homéroszról semmit nem tudunk. Csak a mûveit ismerjük. Mindig eljön az a kor, amelyben már csak a mûvek beszélnek.

Tamási Orosz János