A nándorfehérvári diadal krónikája
 (1) - 1456. július 20.

            Tagliacozzo elbeszéléséből úgy látszik, hogy Hunyadi sok évtizedes tapasztalatai alapján fontolva tekintette át a helyzetet, és a reális lehetőségek figyelembe vételével döntött. Kapisztrán a lelkesedéstől elragadtatva, intuitíven adta ki utasításait. Másrészt viszont a krónikás több olyan pillanatot ismer, amelyben az igazi katonák, Hunyadi János, Szilágyi Mihály reménytelennek ítélték a helyzetet, és már-már feladták a harcot. János ekkor lelket öntött beléjük, hol látomásaira, hol szent históriákra hivatkozva meggyőzte őket arról, hogy az Úr minden emberi számítgatás ellenére is meg fogja segíteni övéit. A szerzetes író ezekkel a történetekkel természetesen a szent szerepét óhajtotta kidomborítani, a dolog azonban a valóságban sem mehetett végbe másképpen. Reális esély valóban nem volt a győzelemre, és ezt Hunyadinak tudnia kellett. Kapisztránnak azonban ? aki mindaddig nem látott eleven törököt ? fogalma sem volt erről, ő csak azt tudta, hogy a tömeg az általa felkeltett fanatizmus bűvöletében hihetetlen dolgokra képes. A két ellentétes egyéniség, a két különböző szándék tehát egyetlen pillanatban tökéletesre egészítette ki egymást. És ez éppen a döntő pillanat volt. ...

            Az alapos tüzérségi előkészítés után tehát július 20-án dél tájban hirtelen elhallgattak az ágyúk, és a tájra nyomasztó csend telepedett. Kapisztrán Hunyadi utasítására még az utolsó pillanatban 4000 emberét bevitte a várba, a legvitézebbeket, a legmegbízhatóbbakat, a legjobban fölfegyverzetteket. ?Mindnyájukat buzdította az éber vigyázatra, a vértanúhalálra, a védelemre, az állhatatosságra és a hűségre, mint azelőtt is szokta, de most lelkesebben, hozzátéve, hogy a törökök hamarosan megtámadják őket.? Áldást osztott, majd a sebesültekkel, az elfáradtakkal visszament a zimonyi táborba, hogy szükség esetén onnan tudjon újabb támogatást vinni. Szíve szerint maga is a várban maradt volna, Hunyadi azonban szigorúan ráparancsolt, hogy térjen vissza övéihez, hiszen azok nélküle mit sem érnek.

részlet a millenniumi emlékívből