|
Tamási Orosz János
Mert nevetni
kell
Aligha van Demszkynél
szánalmasabb figurája az elmúlt húsz év magyar belpolitikájának. Indulatkeltőbb,
komikusabb, és sok más jelző alapján jobban besorolhatóbb biztosan akad, de ez
az ember ma már csak – szánalmas. Ami nem menti fel, és nem mentheti fel, ez
igaz; semmiképp sem mentőkörülmény; de annál megalázóbb, ha az ítéletbe szánalom
vegyül... Fussuk végig, valóban nagy vonalakban csupán, hogy mit is tett le az
asztalra? A szamizdat egyik nagy terjesztője volt, ám hivatalba lépése után
betiltotta az utcai könyvárusítást. Akciója ellen olyanok tiltakoztak,
magánemberként, mint Göncz Árpád; sokan kiálltak akkor a standok mögé, az
aluljárókba, könyvet árulni, de nem lett pardon. Az ok valamiféle
városszépészeti hivatkozás volt, ám az annak megfelelő pavilonok is
eltakaríttattak. Majd jött Demszky azóta is unikális ünnepi szlogenje: március
15-én, ünnepi beszédében, az „el a kezekkel a Magyar Hírlaptól” szlogen. Ez a
maga nemében maradandó gondolat-graffiti azóta is felülmúlhatatlan, legalábbis a
kategóriájában...
Városrombolásait ne is
soroljuk; ha valaki elfogultság nélkül tekint végig a városon, pontosan látja,
hogy ami történt, változásként, az a lehetőségek legmélyebb kihasználatlansága;
lényegében, ha bizonyos szempontból, a kiegyenlítettséget nézve, jóindulatúan
stagnálásról beszélhetünk, az – Prágával, Béccsel, de akár Debrecennel
összehasonlítva – városvezetési szégyen. Nem beszélve a szánalmas
kísérőjelenségekről; a nagykörút burkolatfelújításának már-már nemzeti ünnep
szerű átadásáról, majd, az annak második-harmadik feltörése utáni komikus
felelősség-keresésről és annak elhárításáról. S milyen emlékezetes alakítást
nyújtott a csipkés combinóban, ugye?
 És
a négyes metróról egyszer biztosan szappanoperát fognak írni, ezt nem kétlem,
meg a BKV története is hajaz valamiféle burleszk-sorozatra. Lehetne, persze,
kemény gazdasági krimisorozat, a középpontban egy hatalmas mértékű panamázással,
de ebben Demszkynek legfeljebb mellékszerep írható. A város első embere, amint
szürke eminenciásának levetett öltönyeiben jár, és kimegy dudálni ő is, a kátyúk
ellen tiltakozó autósok közé; hát lenne ennek helye egy kemény noir hangulatban?
És egyszer sem mond le,
és a szabad demokraták képtelenek megérteni: miért jutott a pártjuk oda,
ahová...? Úgy tűnik, tényleg kakaó-biztosak; most, hogy vége, az egészet
megpróbálják ráfogni Attilára, a nyuszira. Hagyjuk.
A lényeg, amiről mindez
eszembe jutott, nem csak az a szánalmas védekezés, amit akár csak tegnap adott
elő; hanem holnapi fellépése. Készül szokásos beszédére, s arra gondoltam: kár,
hogy ezt az országot, és őt is, végképp elhagyta már a humorérzék. Mert milyen
poén lenne már, de komolyan, ha beszéde során odafordulna az ellene jobbikos
zászlók alatt tüntetőkhöz, és így szólna hozzájuk: „el a kezekkel a Magyar
Hírlaptól”. Tudnánk még nevetni? Lehet, hogy ismét tojászápor fogadja majd; hát
milyen poén lenne, ha testőrei közül néhányan végigmennének a tüntetők előtt,
nokiás dobozokkal, és abba kérnék a tojásokat, de pár deka parizert is
elfogadunk, mondanák, mert hamarosan csak erre futja. Közben Demszky a mikrofon
mögül keményen követelné a város vezetését megbénító szocialista maffia
lemondását, sőt, szavait nyomatékos kézi-duda szólókkal kísérné. Tudnánk még
nevetni? Milyen poén lenne már, ha beszéde valamely hevültebb pontján, mondjuk,
akkor, amikor azt ecsetelné, hogy a vezetése alatt milyen szédületes változáson
esett át Budapest, a mögötte álló Petőfi-szobor közbenevetne: hallják, hát
tisztára, mint vándorszínész korában Megyery... Vagy azt kérdezné: hol a
telefonom doboza, Gábor? Vagy egyszerűen csak megcsörrenne ott, Petőfi Sándor
feltartott kezében, egy nokia-mobil. Tudnánk még nevetni?
De komolyan: tudunk még
nevetni? Én, pillanatnyilag, tudok. A bolondokat szépen a helyükre raktam; s
érdemükként kezelem, hogy megmutatták s folyamatosan mutatják a mocskosul szebb
jövőt. Nem baj. Tudom, hogy végül mégis tudunk majd nevetni, s addig is, tudunk
derűsen ünnepelni. Szebb jelent, szép napot, barátaim.
|
