Bejelentkezés|| Regisztráció
Új jelszó
Iratkozz fel
hírlevelünkre!
GYIK







A Megbékélés Chartája
II. Rákóczi Ferenc Alapítvány - Magyarságismereti Mozgótábor
Népszavazás-kalkulátor!
Legyen-e, s ha igen, milyen legyen a népesedéspolitika Magyarországon?
Egy biztosító - több biztosító az egészségügyben? A Magyar-Hon-Lap saját sorozata
KDNP
MKDSZ
IKSZ
FIDESZ
FIDELITAS
FIT
Európai Néppárt
ENP-ED MAGYAR DELEGÁCIÓ
Írj a magyar EP-képviselõknek!
Pesty László: Megsebzett Ünnep
Demokrata Online
Szövetség
ORBÁN VIKTOR
Árkád Szépirodalmi és Mûvészeti folyóirat
Dinnyés József daltulajdonos
Magyarok Háza
A szabad vasárnapért
Kismama bérlet
MTI
Magyar Krónika
Letölthető könyv:

Több írásból álló kötet, mintegy a közép-európai együttélés olvasókönyve.

Creative Commons Licenc
A Magyar-Hon-Lap cikkei a CC - Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! Licenc feltételeinek megfelelően felhasználhatók.

Felhőkép
Idõjáráselõrejelzések
Idõjárás elõrejelzés
A Magyar-Hon-Lap RSS csatornái
Hírlevelek
Hozzáadás a Google kezdõlapjához
Twitter






Bérkalkulátor
Mennyi az annyi? Bérkalkulátor a Magyar-Hon-Lapon!



Ez volt a vizitdíj-útmutató


Sajtó
Nagyon hasznos
Küldj SMS-t
Kultúra
Szótárak
KERESZTÚT
Népszavazás 2004

Átváltók

Panoráma
csak egy kattintásra!

Mit látsz az égbolton?
Be szép a Világ!
Web kamerák

Gazdaság
Tözsdeinformációk - Központi Statisztikai Hivatal- OECD statisztika - MNB

Hazai közélet - Egyesületek
1000 év törvényei
Parlament- KormányzatPártokFidelitasIKSZHatárontúli Magyarok Hivatala
Közvéleménykutatások - Választási Hivatal - KÜM EU vonal

Nemzetközi közélet - Egyesületek
Európai Unió - Európai Parlament - Európai Néppárt - Európa Tanács - CDU - Brit Nagykövetség - Capital Commentary -
Magyar Koalíció Pártja - RMDSZ - VMSZ - Magyar Emberjogi Alapítvány

Turisztika - szórakozás
Hotelek - Falusi turizmus - Utazás - Erdély - Hannover EXPO 2000 - WorldGuide - PlanetWare - Világlátó

Internet
Keresõk - Ingyen E-mail lehetõségek - Ingyen WEB-helyek - Virusirtók

Hit - vallás
Biblia
Katolikus - Magyar Katolikus Egyház - Könyvtár - Vatikán - Napi igeliturgia - Virtuális plébánia - Gyulafehérvári érsekség - Gyomaendõdi iskola - Igen c. folyóirat - HÁLÓ - Szeged Rókusi Plébánia - Dunaharaszti és Taksony plébániái - Szent Család Plébánia
Zarándok
Görögkatolikus - Parochia
Református - Parókia.net - Pasarét
Evangélikus - Magyar Evangélikus Egyház
Unitárius Unitárius Egyház -

Egyéb - Hirdetések
Álláshirdetések - SZJA és 1 %

"...együtt vagyunk s leszünk jobbak..." Nyomtatás E-mail
További cikkek a kategóriában: Kultúra rovat
2019. March 15.

„...együtt vagyunk s leszünk jobbak...”
Levélváltás Adyról s az Ady-”pörökről”

Invitálást kaptam Suhai Pál költő- s szerkesztő barátomtól: vegyek részt abban az írott levélváltás-dialógusban, mely az ő remek ötlete alapján a Napút folyóirat hasábjain bontakozik ki, folytatólagosan. A levélesszéfolyam hamarosan megjelenik, elektronikus felületen már olvasható, most a magam opuszait itt is közzé teszem, két részletben.

X

Kedves Pali,

            igazad van, ha korholsz: erősen megkésve álltam neki megtisztelő kérésed teljesítésének. Pedig örömmel mondtam igent, hisz ugyan egyre többször gondolok arra, letészem a pennát, többek között azért, mert már nem állni, de hátrálni látszék az idő, ennek ellenére van, mitől fölhorkan bennem az indulat. Ami inkább már csak amolyan szelíd csordogálása a méregnek, vagy annak sem, legfeljebb a szomorúságnak. Miképp ez a témafölvetés – mert hát mit mondjak, mit mondhatnék én bármi újat Ady Endréről, különösen mit – Ady védelmében? Védeni? Megvédeni? Kiktől, kik ellen keményíteni meg szavunkat? S miért, ha ezt már megint meg kell tennünk? „Grófok hű nyája, Köszvényország, / Pupákok, senkik és vakok” - vitázzunk vélük? Kiáltsuk el ezredszer: „Bús Hunnia, podagra-nemzet, / Kis Köszvény-ország, baj vagyon”? Miért kiáltanánk mi ezt? „Nagy harcba fogni ugyse fognak / Ezek a zagyva úri seregek, / rablói száz elrablott jognak. / … Persze, hogy meg nem szelidülnek, / Werbőczi fajától ki várja azt?” Adyért Adyval kell szólni, lehetnénk-e mi Adynál keményebbek? És lehet-e ezt nála érthetőbben elmondani: „Jaj, golyózáporba áztattátok / Üstökötöket és fejemet, / Fejem, fejem, bús felelős, te, / Miért adtál ifjaknak hiteket, / Mikor a világ csak hiteget / S én nem láttam, hogy a Föld por és rongy.”

            Lám, a felvetett kérdés egyik nagy csapdája ez: hogy a felelet előtt, bár elhatározzuk, hogy saját kútfőből, hivatkozások nélkül, magunk Ady-arcképét rajzolván fogalmazzuk meg mondandónkat; de azért belelapozunk verseinek gyűjteményébe. S ahogy lassan vállunkra, értelmünkre, szívünkre nehezülnek újfent a sorok, úgy érezzük – érzem – magunk egyre kisebbnek, akár magyarként is. Én az vagyok-e, ha voltak s vannak, akik őt nem tartották annak? Törvényszerűen el kell-e jönnie újra és újra ezen az ugaron egy olyan világnak, ahol sorsszerűen fogalmazódik meg az a legegyszerűbb kérdés: értik e hexametert is? Ott, ahol az irónia derűjével kapcsoljuk össze, arcunkon keserű mosollyal, Radnótit („van-e ott haza még”) Adyval: „Hajh, régi, híres bús Magyarország, / Jól hal meg ott a lantos-féle.” Jól bizony, s még holtában is ütik. De nem, nem kell védenünk Őket. Elég – olvasnunk. Olvasnunk – Adyt. Nekem, bár gondolom, sokan vannak ezzel ugyanígy, el sem kell mennem a könyvespolcig – ott van egy mindig valahol az ágyam környékén, vagy a fotel körül, ahol olvasni szoktam. Egy, mondom, mert én és a könyvtáram eléggé szétszórtak vagyunk, de Ady-összesből mindenütt van; ám mindből nekem ez a legkedvesebb. Ajándéknak szánták valaha, művész adta művésznek hatvan éve, e mondat (bejegyzés) kíséretében: „Az adósságomat kamat nélkül a sok szép emlék nevében – ezennel megadom”.

            Miért szőttem ezt ide? Bevallom, magam sem tudom, de bízom abban, hogy a bekezdés végére talán letisztul bennem az a homályos, kósza gondolat, ami azóta kísért, mióta birtokomban van ez a kötet. Mondtam, művész adta művésznek, mindketten sokat láttak s éltek már addig; aki adta, az József Attila ismerősének mondhatta magát, többször írt hosszú hajnali sétáikról, néha meg-megcsap a gondolat, hogy talán ugyanazt a jázminbokrot csodálták meg, amelynek friss hajtásait magam is, mostanában, arrafelé sétálva; tényleg, meddig él egy jázminbokor? Meddig képesek kapaszkodni gyökereikkel a régi virágaik emlékébe? Létezik-e bennük amolyan Korong utcai identitáskép, van-e a jázminoknak történelmük, s tapsikolnak-e hozzá? Feszélyezi-e őket a rózsák közelsége? Tudom, elkalandoztam, vagy talán nem, ki tudja. De még nem értem a bekezdés végére. Még bizakodom tehát. Nos, aki kapta ezt az Ady-kötetet, a művészbarát, ő Radnóti barátjának mondhatta magát, kapcsolatukról a költő özvegye is megemlékezett, de ha ideírnám a nevét, nagyon kevesen tudnák, kiről beszélek. És a kevesek is szép lassan átköltöznek az őszirózsák s krizantémok egyszeri emlékezet-pompájába. Így múlunk el, de még éltünkben múlnia kell valahai életünk, létezésünk szépségének, néha dicső, néha dicstelen dicsőségének, mindennek, ami, ha olykor tévedés és megtévesztés volt is, de meghatározta sorsunkat, küzdelmeinket, útjainkat? Múlnia kell, mint a szerelemnek, s fájnia kell? És átírható-e ez a múlt úgy, hogy az ne rövidítsen meg bennünket? S a múlt átértékelése, átírása vajon ciklikus-e? Aki ma erre vállalkozik, az bízhat-e abban, hogy az ő sorsa maradandó lesz? Érzem én, ezek olyan romkocsmás felszínes üres bölcselkedések, kérdéseimre a választ már Thuküdidész megadta, s úgy korábbról, mint későbbről szinte végtelen ennek „szakirodalma”, de lám, ismét erről kell szót váltani, váltanunk, noha szinte minden soroddal, szavaddal – azért ezt díjazd, kérlek – úgyszólván „csont nélkül” egyetértek. Szólnom kell még a kötet kapcsán említett művészekről; nos, aki adta s aki kapta, már mindkettőt az utókor marja, korrodálja, s múlnak lassan közös emlékezetünkből, de mégis – a mi szégyenünk nagyobb, mint lenne bármiért is az ő bűnük (ha van). Mert ők lerótták az adósságot – de mit teszünk mi? Szegődjünk gyomok kertészei közé inkább, mintsem a jázminok történelmét - s igen - Korong utcai identitását értelmeznénk? Nos, itt lennék, a bekezdés végén. Remélem, valóban a végéig jutottam – ahogy ígértem.

            Ámbár csak nyitok egy újat. Hiszen miért támadna bennem szomorú indulat, miről első mondataimban írtam, ha csupán arról lenne szó: kell-e, s meg kell-e védenünk Ady Endrét? Természetesen nem, mert hát legföljebb eltűnődhetünk azon: két magány folytonos összefeszülése mögött vajon mi állhat? Irónia próbál lenni ez itt, szólok, hisz erre olykor – egyre gyakrabban figyelek föl rá – valóban sokszor tompább a hallás a kelleténél. No hát, Ady magánya, örök egyedül-lét érzete, folytonos harca a jóért nem épp annyira az, mint azoké, akik egy magányos, állandó harcában folyton magára maradó nemzet küzdelmeit sommázzák a kijelentéssel - egyedül vagyunk? S az irónia komolyra fordítása jön: a különbség nem abban mérhető s észlelhető-e, hogy a két bajvívó közül ki az, aki akár ritkítaná is nemzetét igaza érdekében, s ki az, aki ősi átkait, rossz szokásait űzné el – legyen végre nyílt, őszinte, s csak önmaga gúzsától megszabadított nemzet...? Ez, épp ez, ami „tükör által homályos” előttük s előttünk is, talán; hisz tudjuk, mely úton érhető el az igazság, de nem tudjuk, miért s kik akarnak folyton önmaguk kizárólagos igazságának követésére kényszeríteni bennünket? S mi az eredmény, vagy inkább gyéren megértett tanulság? Költőink panasza. Költőink már-már sorsszerű végzete. Hogyan is ír, erről, Szilágyi Domokos?  „Véres porond. Korlát, se gát. / Önkéntes gladiátorok: / egyik a másra acsarog / és támad újra, újra, újra, / s az öregisten hüvelykujja / lefelé bök – rajt, hejjehuja!” Hogyan is szólt iménti kérdésem? Belharcainknak, egymásra rontó marakodásainknak mi az eredménye, vagy inkább gyéren megértett tanulsága? A választ erre a magyar költészet szinte végtelen áradatban mondja el, újra és újra; idézem a legfájóbbat s talán-még ismertet, Ratkó Józsefét: „Magyarország temetőföld, / posztumusz humusz. / Történelme soha el nem / évülő priusz.” S igen, ő kiált ránk, ő figyelmeztet minket e pillanatban is ebben a talán-még ismert versben: „Magyar, oláh, szláv – mindigre / ebhitű pogány, / csűrdöngölőt járunk ma is / Ady homlokán. // Hát mulassunk! - egyiket se / gyűlölöm, hiszen / énérettem él az is, ki / engemet eszen.” Hát mulassunk, mondom, hisz keserű vígalomra még telik; magányos, büszke, szépséges botostáncra, ha kell, akkor egymást is földbe taposó tomboló csűrdöngölőre, s a vad rikoltozásra, ég a kunyhó, ropog a nád, s hadd égjen, hadd ropogjon hát...! Másnap, harmadnap pedig, miután elmarad, mi harmadnap egyszer talán megtörtént, s ennek puszta hite elég mérték s mérce kellene ahhoz, hogy legyünk, de marad nekünk az iróniával elfödött szomorú-szömörcés indulat. Mit mondhatnánk Ady ellen, olyasmit, mi nem mellette szól? Mit mondhatnánk az őt támadók mellett, olyasmit, ami nem ellenük szól? Elmondtam. Beszélni, ennél világosabban, már beleolvadna a végtelenített szekerce-forgatásba.

            Fűzöm tovább inkább az általad kimondott ösvényen haladva: „...hová vezetne bármilyen revízió vagy horribile dictu: kirekesztés? Az Adyé. … Végül ki maradna? Végül mi marad?” Bizony hogy erre a kérdésre kell megfelelnie mindenkinek – de legalábbis tépelődnie. Mert van itt, elrejtve e vitában, két „taposóakna”. Az egyik a társadalmi-politikai. Azért, egy kis időre, pillantsunk rá erre is, olvassunk bele az Ady-ellenes irományok egyik összefoglalójának előszavába: „...közönségünk, siralmas lassúsággal ugyan, de lassan-lassan mégis rájön, hogy az Ady-vitában Beöthy Zsoltnak, Rákosi Jenőnek, Szász Károlynak, Négyesy Lászlónak volt és van igaza és nem a faji beállítottságú Ignotusnak, Osvát-nak, Hatvani Lajosnak, Fenyő Miksának, meg követőiknek. … Nem lehet az a mi koszorús költőnk, ki magát a nemzetközi szocialistáknak és nemzeteket lenéző zsidóságnak fölajánlotta, és aki ifjúságunknak nemes eszmények helyett a Vér és Arany bálványát állította oda.”  Tovább nem idézem, részleteiben sem merülök el, annyi elég erről, hogy volt történelmünknek olyan szakasza, amikor ez és épp ez a „csűrdöngölő Ady homlokán” vezetett el a nemzet - a nemzetünk - legnagyobb szégyenéhez. Ahhoz a szakadékhoz, mely ma is nyílt seb történelmünkön; s ebben az örökösnek látszó, végtelenített Ady-vitában aki állást foglal, véleményt mond, annak arról is beszélnie kell: e szakadék mely oldaláról nézi közös történetünket?

            S ott van, amire szintén utaltál, a művelődéstörténeti-irodalomtörténeti kontextus, a nemzedékek állásfoglalásai, az intertextuális összefonódásai mindannak, amit a magyar költészetben Ady jelentett és jelent. Te felteszed a kérdést, „az Ady öröksége mellett kiálló Babitsot is (újra!) anatéma alá kellene vonnunk?” Fontos észrevétel ez is. Mert hát meglehetősen ironikus lenne Ady annullálása az Ady-hatás nélkül. Megjelenésének ereje és súlya bár őszinteségében rejlett, műveit mégis az hatotta át, ami korábbi évszázadainkban is nagyjaink sajátja volt: a hangulat leképezése, megjelenítése. A köz- és magánhangulat, ami mégis megoszlott közösségében, s ez hatott át soraiból a befogadókra épp úgy, mint az ellene ágálókra. A nyílt beszéd persze nem minden esetben jelent egyet a nyílt igazsággal, de a hangulat őszinte visszaadása mindig egyértelműbb, mint a ködös, elvont dagályosság mögé bújó versbeszéd. A mai napig ez az egyik lényeges cezúra vers és vers, mű és mű között; ez az, amit vagy oszt, vagy elutasít a befogadó olvasói és/vagy szakmai közönség. Nagy elágazás lenne ezt a gondolatot itt folytatni, hiszen nem Ady elemzése lenne elsődleges célunk, ám ennyit szükséges volt megemlítenem ahhoz, hogy értsd, mire gondolok az Ady-hatás elfogadói alatt? Sok beszédnek sok az alja, segítségül hívom Pilinszkyt, aki így szólt Adyról: „Számomra - mindenek ellenére - döntően és végérvényesen Ady a legjelentősebb modern magyar költő. Mint Baudelaire a franciáknál, ő az, aki Atlasz módjára megfordította hátán a régi világot, mondhatnám úgy is, a régi magyar világot. Ilyen tettre csak szuverén óriás vállalkozhatott. Hogy mások Európa modernebb törekvéseit közvetítették volna? Mit számít? Ady egy irodalomtörténeti pillanatban a glóbus ránk eső pontján magára vette és meg is fordította a világot. A többi irodalom. És többnyire csak irodalom már.” S bizony, a pályakezdő Sík Sándortól kezdve, akire ez a modernitás kétséget kizáróan erős hatással volt (ha a költő ideológiáját természetesen nem is fogadta el) ez a fölfogás egyre testesebb lett, hisz ki nem akart az új idők új dalainak nyelvén megszólalni? Adyt lehet moráljában, esztétikájában vitára bocsátani, kétségbe vonni, de költészetének értékeit félresöpörni, annullálni, kiirtani – mégis, mit és kit teszünk annak helyébe, átírva száz esztendő irodalomtörténetét? A nyelv lehet egyre pontosabb, no de ha lecseréljük a szótárakat, a szavak megszokott jelentését, akkor lehet-e a meglévő helyébe állítani egy új – mindmáig lappangó – nemzeti irodalmat? Azért ez jóval nehezebb akár a történelem átírásánál is, noha mindkét esetben végül nem a mi, hanem a nagyvilág kezében van a pálca, mely vagy törik, vagy nem efféle törekvéseink fölött.

            Még mindig kitérek a vége szó elől, mert hadd említsem meg egyik kedvenc intertextuális példámat; bárha meglehetősen evidens. De szólaljon meg itt is József Attila, aki nem csak egy versben beszélt Ady nevében, hanem hát kicsit őt szőtte tovább első jelentős névjegyében. Persze, hogy a Tiszta szívvel-re gondolok; hogy is szól?

Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.
 
Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.
 
Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.
 
Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörű szép szívemen.

Hol sarjadt ez a fű...? Talán bizony Ady olvasása közben. A költőt eltalálta Ady sommás kijelentése: „Gonoszak a halottak”? Hogyan is szól az a vers?

Bomló halottat ölnek,
Akik engem gyülölnek.
 
Nem tudok térdre hullni,
Nem tudok megjavulni.
 
Nem tetszem semmiképpen?
Földeljenek el szépen.
 
Én már régen nem élek,
Ravatalról beszélek.
 
Hangom halotti, tompa,
Tegyenek a síromba.
 
Gonoszak a halottak,
Gonoszak a halottak.

            A kemény szavak lesújtó folytatása a József Attiláé; már abban a korban, mely Adyt holtában, sírjából pörbe fogta, ítélőszék elé vonta, s ezt tette József Attilával – nem csupán képletesen; s tenné ezt azóta is, mindig, mindenkivel a kor, az adott kor adott hatalma azok ellen, akik legfőbb bűne mindig csak annyi s éppen annyi, hogy az adott hatalmat – öltsön magára bármilyen ideológiai köntöst – nem tekinti maga fölött állónak, egyetlen követendő mércének, igazságnak, mert jól tudja – csak az igazat kell hinni. Makacsul, elszántan, talán még Adyval is vitázva, bár meglehetősen nehéz kétségbe vonnunk, hogy „A Van csak egy rossz álom / S a valóság a Volna.” Rossz álom, s ugyan mindig végtelennek tűnik, s az adott hatalom szemszögéből ez a végtelenség-érzet egyszerre válik emberi vagy embertelen hitté s reménnyé, s még kortársaink is arra intenek, hogy „Áthatolhatatlan a Van” (Vasadi Péter), s érezzük ennek súlyát, magunk bőrén tapasztalván, hogy s ahogy áthatol azon (testünkön s lelkünkön) a Van – de mégis hinni s tudni kell abban élni: „Jogunk van hinni rangot, istenit”.

            No, hát jó hosszú lett ez a bekezdés, illetvén inkább, hogy: amaz. S egy még mindig maradt. Amolyan végszónak, s ha úgy tetszik, magyarázó bővített mondatnak. A miértre. No és azért, hogy jelezzem: elolvastam valamennyi csatolt írást, böcsülettel, így Szabó Ferenc kis levelét is, melyben arról ír: „tanulmányomban igazából Prohászka mellé álltam”. Bevallom, ezen a félmondaton meglepődtem. Azért is, mert úgy általában minden baj okozója épp ez: úgy állunk valaki mellé, hogy valamiféle szükségét érezzük az ellenfél lekicsinylésének. Pedig ha őt értéktelenebbé tesszük, akkor az őt lebíró győzelem (ha van) értéke is veszít. Egyedül együtt vagyunk s leszünk jobbak, hogy egy ide-is-illő jelmondatot idézzek... S idézek valami mást is, attól a Szabó Ferenctől, akit oly nagyra becsülök, immár vagy negyven éve, életműve számos oldala egészítette ki tudásomat – de okkal inkább csak egy interjúból idézem most szavait: „Nem nagyon reményt keltő a társadalmi-politikai helyzet. Egy kicsit bírálnám mindkét oldalt, mert a széthúzás helyett össze kellene fogni, minimális konszenzust kellene keresni, hogy a nemzet jövőjét, a kisded demokráciát építsük, mert hiszen annak nagyon a kezdetén vagyunk. Ahogy nálunk, úgy az olaszoknál is "partitokrácia" van, azaz a pártok állandóan egymás ellen küzdenek, egymást vádolják, ígérnek; amit ígérnek, nem tartják meg, jóllehet az állami felelősöknek - az egyház szociális tanítása szerint is - az lenne a feladatuk, hogy keressék a lehetséges közjót. Pluralista társadalomban élünk, a baloldaliak ezt gyakran hangoztatják - bírálva a püspökkari körlevelet is -, de ez épp azt jelenti, hogy a másik véleményét, világnézetét tiszteletben tartva is képviseljük a magunkét. A keresztény világnézetnek kell irányítania az egyház olyan világi tagjait, akik elkötelezik magukat a politikában. Több egyetértésre lenne szükség a hazai politikai életben, elismerni azt, ami a másiknál jó, és aztán azt keresni, hogy egy picit jobb legyen az ország helyzete.”

            Évszámot nem írok mögé – úgy tűnik, kortalan mondatok ezek is. Miként gyakorta megdöbbentően korhű mondatokként hatnak ránk Ady Endre kortalan mondatai.

Mit mondhatnék még? Törekedjünk magunk is kortalanná válni... Üdvözlettel, szeretettel s már mindenek után is derűvel

jános

            utóirat: ...mert azért az mindig van. Nos, nem nyitottam ki egy újabb fejezetét a történetnek, bár azt gondolom, abban lenne a lényeg – de nem akartam szaporítani a dialógus láncszemeit. Noha, ugyan nem tértetek ki rá, úgy vélem: az Ady-pör egyfajta „új fellángolásának” kiindulási mozzanata az az újságcikk, mely Gyóni Géza műveit emeli magasba Ady ellenében. A háború áldozatait és hőseit emeli piedesztálra azokkal szemben, akik kétségbe vonták a világháború szükségességét. Ma, száz év elteltével, ez így még inkább metafora-jellegű: ki lehetne, ki kellene térni ennek történelmi üzenetére, bevallom, szándékomban is állt, de lemondtam, terjedelme miatt, erről a szálról. Bár rálapoztam a fentebb említett Thuküdidészre, egyik kedvenc olvasmányomra; mindent elmond diplomáciáról, hadviselésről, világpolitikáról, hatalomvágyról, mondom, mindent – s amúgy, épp emiatt, a világ legfölöslegesebb könyve. Hiszen volt-e értelme annyi évezreden át megőrizni számunkra ezt a mondatot: „És senki se gondolja, hogy egy idegen államért majd saját hazáját dönti veszélybe”.  Ez a ha úgy tetszik józan ha úgy tetszik cinikus figyelmeztetés summázza kicsit (hisz persze tudom, hogy a levezetés azért bonyolultabb) a politika tudományában metaforává vált Thuküdidész-csapdát. Ami a józan ész diadala helyett pusztító háborúk összefüggő sorozatává tette a történelmet – s a kiegyezések sora sem sérthetetlen békeszerződéseket, hanem a békekötések helyén elburjánzó újabb háborúkat jelent. No de hát mit tehetnénk mást, mint belemarunk abba az Ady Endrébe, aki még így is mindennél jobban szeret bennünket? Mert „Pimasz, szép arccal látszik, hogy akar, / De közben búsan lekönyököl, / nyög, sír, ez az én fajtám, a magyar. // Olykor utálom, néha szeretem: / Ennyi emberséges bánatot / Nem adott volna más faj nekem.”

            Ha meghalunk, majd egyformán halunk.