Bejelentkezés|| Regisztráció
Új jelszó
Iratkozz fel
hírlevelünkre!
GYIK







A Megbékélés Chartája
II. Rákóczi Ferenc Alapítvány - Magyarságismereti Mozgótábor
Népszavazás-kalkulátor!
Legyen-e, s ha igen, milyen legyen a népesedéspolitika Magyarországon?
Egy biztosító - több biztosító az egészségügyben? A Magyar-Hon-Lap saját sorozata
KDNP
MKDSZ
IKSZ
FIDESZ
FIDELITAS
FIT
Európai Néppárt
ENP-ED MAGYAR DELEGÁCIÓ
Írj a magyar EP-képviselõknek!
Pesty László: Megsebzett Ünnep
Demokrata Online
Szövetség
ORBÁN VIKTOR
Árkád Szépirodalmi és Mûvészeti folyóirat
Dinnyés József daltulajdonos
Magyarok Háza
A szabad vasárnapért
Kismama bérlet
MTI
Magyar Krónika
Letölthető könyv:

Több írásból álló kötet, mintegy a közép-európai együttélés olvasókönyve.

Creative Commons Licenc
A Magyar-Hon-Lap cikkei a CC - Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! Licenc feltételeinek megfelelően felhasználhatók.

Felhőkép
Idõjáráselõrejelzések
Idõjárás elõrejelzés
A Magyar-Hon-Lap RSS csatornái
Hírlevelek
Hozzáadás a Google kezdõlapjához
Twitter






Bérkalkulátor
Mennyi az annyi? Bérkalkulátor a Magyar-Hon-Lapon!



Ez volt a vizitdíj-útmutató


Sajtó
Nagyon hasznos
Küldj SMS-t
Kultúra
Szótárak
KERESZTÚT
Népszavazás 2004

Átváltók

Panoráma
csak egy kattintásra!

Mit látsz az égbolton?
Be szép a Világ!
Web kamerák

Gazdaság
Tözsdeinformációk - Központi Statisztikai Hivatal- OECD statisztika - MNB

Hazai közélet - Egyesületek
1000 év törvényei
Parlament- KormányzatPártokFidelitasIKSZHatárontúli Magyarok Hivatala
Közvéleménykutatások - Választási Hivatal - KÜM EU vonal

Nemzetközi közélet - Egyesületek
Európai Unió - Európai Parlament - Európai Néppárt - Európa Tanács - CDU - Brit Nagykövetség - Capital Commentary -
Magyar Koalíció Pártja - RMDSZ - VMSZ - Magyar Emberjogi Alapítvány

Turisztika - szórakozás
Hotelek - Falusi turizmus - Utazás - Erdély - Hannover EXPO 2000 - WorldGuide - PlanetWare - Világlátó

Internet
Keresõk - Ingyen E-mail lehetõségek - Ingyen WEB-helyek - Virusirtók

Hit - vallás
Biblia
Katolikus - Magyar Katolikus Egyház - Könyvtár - Vatikán - Napi igeliturgia - Virtuális plébánia - Gyulafehérvári érsekség - Gyomaendõdi iskola - Igen c. folyóirat - HÁLÓ - Szeged Rókusi Plébánia - Dunaharaszti és Taksony plébániái - Szent Család Plébánia
Zarándok
Görögkatolikus - Parochia
Református - Parókia.net - Pasarét
Evangélikus - Magyar Evangélikus Egyház
Unitárius Unitárius Egyház -

Egyéb - Hirdetések
Álláshirdetések - SZJA és 1 %

Levélfalevél Bokor Levente költészetéről; átirat Nyomtatás E-mail
További cikkek a kategóriában: Kultúra rovat
2018. October 12.

Tamási Orosz János

Levélfalevél Bokor Levente költészetéről; átirat
(Elhangzott Bokor Levente könyvének (Aranylázálom, Hét Krajcár Kiadó, 2018) bemutatóján a Műcsarnokban, 2018. október 13-án.)

Tisztelt jelen lévők, kedves Levente,

azzal, hogy beinvitáltál e megtisztelő körbe, s szólhatok néhány – vagy hát annyinál több, s ezért előre elnézést kérek – szót tovább finomodott életmű-kötetedről, bevallom, nehéz, bár örömteli helyzetbe hoztál. Nehéz, hiszen tudod, milyen komoly időzavarban vagyok, barátaim előtt ismert okok miatt számos vállalásom teljesítése akadt el, de ne ragozzam, nyögvenyelősen élek s ugyanúgy dolgozom, ha épp hozzáenged munkámhoz a kedvem. Vagy épp az orvosom, ez utóbbi miatt kell, mint jeleztem, innen is idő előtt távoznom – úgy mint egy kórház járóbetege, igen, „ a járó betegek közt kéne kószálnom ” , írtad valaha magad, ha még nem is a falon, de ki szigorú rendet kell kövessen. Ahogyan verseid szavai, sorai teremtenek szigorú, s nem egyszerű viszonyt egymással s a költészettel, „ Farkas szemez a pásztorral ” , hogy kölcsön vegyem itt egy sorodat, létrehozván versedben azt a személyi autonómiát, mit meglehetősen régen így definiáltál: „ Egy gyalult személy / kinek természete hogy sorsa / kimondhatatlan elemek köztársasága / költészet ” .

Persze, azonnal jelentkezik itt egy kitérő, vagy inkább annál komolyabb akadály: megteremthető-e bármilyen autonómia, hiszen a társadalmi ördöglakat zárja rajtunk is áthalad – ahogyan később hozzáfűzted ezt az iménti képhez. No de magam, fentebb, a kedvnél hagytam el, odáig követem most vissza önmagam, hiszen fontos szempont ez, lényeges –

mert dolgozni csak pontosan és szépen, tudjuk, de ha alkotsz, az más; s aki az a más, hogy József Attilát teljesebben idézzük, aki munkádon keres, no de az én az amúgy is mindig valaki más, mondja Rimbaud, a költő tehát oly rosszul nem jár; no, félre szóláncjáték, bár a munka lényeges eleme ez, a gondolat-asszonánc s az a munka, amelyben egyéniséged, szellemed, habitusod, kreativitásod szólal meg, összegződik;

miként itt, e kötetben. Egy egész elemei ezek, a merítés abból most még csak nem is teljes, és nem szinonimák itt a szavak, ám mondjam rövidebben, a te szavaiddal: „ A lélek nem végez munkát. / A lélek: tálcán égetett puskapor ” Ami vagy ellobban, hasztalan s terméketlen szeszélynek bizonyulván, vagy arra is vár a szekunder fázis: a munka. Ellobbantában is. Másról szólván azonban ám ez: már az első pillanatban el- s megkerülhetetlen.

Különösen akkor, bár ez legföljebb a lélek metafizikai görbülete, ha a megszólítás, meglehet, nem tudatosan, személyes térbe hatol; régi barátokról való szólásra késztet, s ez elől kitérni, talán lehet, ám lehetetlen. És most meg- és fölidézni e régi időket egyenesen szükségszerű.

Negyvenvalahány évvel ezelőtti pillanatokat. Igen, negyvenvalahány évvel ezelőtt ismertem meg Bokor Leventét. Ugyan nem Galván Jenő mutatott be neki, ám a dolognak szegről végről köze volt a galvánozáshoz, is. Akkor még nem sejtettem - tessék mondani, mit nem sejtettem? Mit nem sejtettünk? Többek közt azt, hogy egykor tanúk leszünk. S kevesebbek között azt: milyen súlyos igazsággá válik majd számomra s számunkra sok év után is az a néhány sor, mely már akkor tíz esztendős volt Bokor Levente versei sorában: „Fellobban és kialszik az érdem / melegebb semmi sem lesz. … Jól jegyezz meg minket: nem leszünk / mi már csak jelenségek. / Fontosságunk olcsó mint az ivóvíz.” S mellette a párvers, a lelenclét-gondolat megszívlelendő s korokon átívelő valósága: „Elhülyítnek, mint a déli öntözés, / mikor agy-huggyantva vinnyog a kert. / - Lennél maréknyi gaz csupán?

Ó, dehogy, mondjuk tizen- s huszonévesen, hogy egy élettel odébb már a sziklák hasadékából kisarjadó fenyőfát csodáljuk – majd hazatérvén oszt magunk is inkább díszfenyőág-sövényt rendeljünk a kertépítőtől. Hogy annak, ki gyalult személyként él, legyen mit nyesnie...

Ám ne hagyjam el a kezdeteket: mikor találkoztam én Bokor Leventével, s miért szükségszerű ennek fölidézése?

A hetvenes évek végét írtuk, egy kis csepeli üzemi könyvtárba tévedtem be, Adorján Gyula kölcsönözgette ott a könyveket, s hívta föl figyelmem a csepeli Olvasó Munkás Klubra. Tagjai többnyire munkások voltak, darus, vasöntő, forgácsoló, tán még galvánozott is egyikük-másikuk, de nagyon jól írnak, bizonygatta Gyuszi könyvtáros. Elmentem, rezignáltan kissé, de Tamási Lajos neve – ki a kört igazgatta - megfelelő hívószó volt; fölmunkált bennem a kíváncsiság. Remek költészet az övé, pár éve szép sűrü esszenciáját adta ki annak Benke László, kit szintén ott ismertem meg, a kör egyik tagja volt, akkor is ma is jeles költő és nem kevésbé jeles könyvkiadó. Ez utóbbinak egyik ékes példája délelőttünk tárgya, Bokor Levente kötete, mely ott, Benkénél, a Hét Krajcár Kiadónál jelent meg.

De vissza a múltba, csak sorolnám most tovább a neveket, Halász Imre, Schuck János, Szentpéteri Zsigmond, Csillag Tibor, Bodor Miklós, s még mennyien; puskázhatnék a kör valamely antológiájából, de miért tenném? Olvassanak utána, megéri, Szenpéteri remek regénnyel, Schuck filmvígjátékokba illő kisnovellákkal, Halász eposzívű országsiratóval, a ma, harmincvalahány év után is aktuális Európa hátsó udvaráról szólóval, Csillag az eredetihez méltó Shakespeare-fordításokkal van jelen azóta is emlékezetem könyvespolcán, s persze, még néhányan – közöttük Bokor Levente, akinek munkáit épp averzióim miatt jegyeztem meg.

Szólok majd erről kicsit bővebben, de most a körülményeket hangsúlyoznám: a művekre, azok értékére koncentráló műhelymunka folyt ott, időnként föl-fölparázsló vitákkal bár, de mégis megfért együtt a dalköltészet, a szimbolista kísérlet, a neoavantgarde, s ugyan a Nagy Testvér na ná hogy figyelt minden elhangzó szóra, kíméletlenül vadászván le így vagy úgy a neki nem tetszőeket, ám hadd mondjam ki: kevés, nagyon kevés olyan írót tudnék megnevezni, aki nem csupán hajtónak ajánlkozik, ajánlkozott – akkor, hanem ha föl is szólítja erre társait. Miként ha. Az esetleges jobb művek megírása - helyett.

Mert hát a magyar irodalom nagy volt, nagyobb volt, mint a nemzet, mondá Márai, naplófolyama elején, még alig csüggedt nosztalgiával. No, de ezzel végképp eltértem közlésünk tárgyától, egy-két Esterházy Péter mondattal zárom inkább e kitérőt: „Az irodalom nemcsak univerzális, de van benne valami tágas és nagyvonalú. Akkor is, ha szereplői kisszerűek. Akkor is, ha a szerzőnek alpári mellékcéljai voltak (mint például egy Dante nevűnek az akkori városi urakat illetően), írhatta (írhatja) művét sértettségből, hiúságból, nagyravágyásból – minél jobb a műve, annál kevesebb látszik ezekből, vagy látszik, de egyszerűen nem számít.

No, hát ennyit a kedvről, kedves Levente, miről amott szintén szóltam már. Mert odakúszik az nyögvenyelős állapotunkba, megzavar, behatol a kedv hiánya okozta depresszióba, s átírja ama depresszió oly kedves óráit, hiszen – szóljon, aki cáfolni mer ebben – nincs az a legbarátibb bátorító biztatás, mely felül tudná írni az önsajnálat behízelgő magánybeszélgetését, a kedvetlenség kéjes kínját, mely elsőbb szenvelgés, majd szenvedés, s végre-végtére szenvedélyes indulás az egyetlen metafora felé. Nevess ezen, barátom, de ha kikacagtad magad, idézd fel Vályi Nagy Ervin szavait: „ Nem akarok én, verembe esett állat, a meredek falon kikapaszkodni, mert úgyis visszaesem, és nem akarok   tisztességtelen eszközöket igénybe venni, hogy kihúzzanak. Várok és hiszek abban, hogyha én maradok, akkor majd Ő lenyúl a   verembe és kihúz, ha eljön az ideje ” ; őriző írómat, egyik – általam sajnos gyakran elhanyagolt – tanítómat idéztem, kinek kapcsán amúgy, őt említvén, keresztyén hitének alapját, a hüpomonét: az alulmaradni tudás képességét szokás meghivatkozni; ám írt ő még számos izgalmas üzenetet számunkra, ide, a huszonegyedik századba; merítsünk belőle, bátran.

Akad erre lehetőség, bőven, adódjék például ez a gondolat: „ Ez a bensőségesség próbálja megőrizni a döntési szabadság maradékát, a döntést Isten és az Ő szentsége mellett az Isten   nélküli világgal szemben, vagy egy olyan önértelmezéssel   szemben, mely megpróbál belülről formálni   és hatni, mert Isten   vélhetően csak embereken keresztül tud munkálkodni, nem csupán bennük és ellenük. Mindezt kritizálva talán meg lehet tenni a szükséges elhatárolásokat, de sokszor a gyermeket is kiöntöttük a   fürdővízzel. Mire van szükségünk? A távolságtartás és   cselekvőkészség lelki egységére, az éberség és higgadtság, türelem és elkötelezettség lelki egységére, a valóban nyitott   reménység és a föltétlen szükséghelyzetbe történő bátor és   bizalommal teli beavatkozás egységére. ”

Lám, még mindig nem tértem rá azonban kérésed teljesítésének munkájára, csupán annak körülményeit vázolom, de máris meddig jutottam, s juttattam hallgatóinkat? Meglehet, meglehetősen körülményes mellékutakon késztetvén őket meddőnek gondolt bolyongásra, ama nagy sötét erdőben. No de hát nem ez lenne lényegi dolgunk, beleértvén önmagunkat? Minden egyes leírt szavunk, mondatunk, bekezdésünk előtt s közben könyvtárak seregén kell átverekednünk magunkat, valami új, valami eredeti, de többnyire, bizony, csak valami elfeledett gondolatra bukkanva s továbbadva. Ami újat, mi ehhez hozzátehető, s valóban új, vagy legalábbis újszerű, mindaz a siker a fölhasznált s továbbgondolt nyelvből ered. Summa summarum: „ A legtermészetesebb gesztusa tehát a költészetnek a nyelv kreatív-innovatív védelme ” - miképp azt Suhai Pali írja, s talán majd itt is megemlíti, a délelőtt során. Arról a kreativitásról szólván, ami engem – s itt a személyes szál e megszólíttatásban – immár jó negyven éve részben lenyűgözött, részben egyfajta alkotói távolságtartásra késztetett; ennek bevallását talán most nem fogja zokon venni Bokor Levente, mentségként legyen elég őt magát idéznem: „ Kényszerítettem az olvasót, ne akként nyelje le mondataimat, mint a szőlőmagot. Ennek viszont elutasító ellenhatásai keletkeztek. ” ;

de mert valamiképp lenyűgözött, mondom, ugyanakkor mégis azt éreztem, gondoltam, amit Nagy László így fogalmazott meg róla: „ Nem esett nehezemre versbe vont tömény bölcselete, hiszen ez nála önmagát kutató, világot vizsgáló kényszer a mindennapi szorultságban. ” Ha kibontom e képet, keresvén most egy illő szót; a verseket a költő személyes viszonyait tisztázó kísérleteknek éreztem, melyek konklúzióit, tanulságait magamra – olvasóra - nézve elfogadva vagy elutasítva azokat mindenképp egy végérvényes definíciót kell követnem – ám de „ Nem az az igazság ez, amit Mátyás király osztogatott / hanem az az igazság: így gondolkodik Isten / miközben fejében forgatja a világot / és a bátrabbak vele számolnak el. ” Lényeges és érvényes attitűd; ha konzekvens marad, akkor keletkezése után is sokáig érvényes konzekvenciákat közvetít, ugyanakkor milyen utat nyit, tár elém, kérdeztem, minden bizonnyal nem ennyire tudatosan fogalmazván ezt meg, mint most, csupán ösztönösen pörlekedvén mindenfajta érvényesként lefektetett bölcselettel szemben, miképp, egyébként, Levente maga is ezt tette; mit véglegesként kínált föl, az csupán építőköve volt a szellem végtelen történetének. Beleértvén akár Istenét, magára próbálván az ő arcát, milyen, ha már ő a maga képére formált engem, az, ha én őt formálom magam képére? A legmerészebb kísérlet, a költő egyetlen kihívása lényegében; a nyelv ismeretében megteremteni az ismeretlenből a létezőt. „Lázálmaimban Isten is akartam lenni”, írja az imént fölvillantott vers folytatásában, „és nevemre írattam a teológiát. / nem Ő büntetett nagyzolásomért. / Kezdettől tudta: az lesz ami lehet / a lehetetlent nem ő találta ki / a lehetetlennél nincs is jelen”. S nem az ő szándékának fölismerése-e a vers befejező két sora? „Az én Istenem A Minden Lehetőség / Aki minden   csak nem embertelen”.

Amúgy milyen apró, milyen finom s milyen jellemző játékocska ez is; a három szó előtt egy többszörös szóköz, majd a tűnődés föladata, föladványa. Csak-nem, csak Nem – hol van hát, hová helyeződik a létezés hangsúlya? S ha csak-nem embertelen, akkor több, vagy kevesebb az emberinél? Hisz az angyal még (vagy már?) embertelen, s az ördög már-már emberi – gondoljuk néha ezt, bosszús-reménytelenül...

Elemez tehát, esszenciát keres, verseiben olykor nagyon direkt asszociációkat kínálván föl, hogy előre ugorjak most, vagy inkább mellékvágányra térjek; milyen direkt és mégis legfeljebb ha áthallásos utalás ez a félmondata - „ vidám káromkodás az ünnep- Nagy László sorára, s ebből gyöngysorként fűzhetjük föl az ünnepek katedrálisra váró áhítatát, s a katedrálisok – az ünnepek? - káromkodás-köveit. S itt akár gyúrjuk össze a két vers párhuzamosainak egymásba ölelkezését, minden idézőjeles „ faksznizás” nélkül, s mondjuk ki: létem, ha végleg lemerült, nem bántam volna, ha az élet öl, és nem ez a halál.   És folytassuk a gondolatkört, immár Bokor sorait nem vegyítve, egy, immár jelenünkre égő poétai kijelentésével: „ Ha a fájdalom világítana / fényárban úszna az ország ” . Hol itt a nyelvi absztrakció, kérdem ironikusan persze, egyik-másik elemzőjétől, hisz nem tagadom meg Bokor Leventétől azt a hátrányt, amiről egy fölfedezője így írt: a „ ...költészeted körüli csöndben... ”  a „ ..verseid a húrokat valóságos szakítópróbának vetik alá... ” . Ezt, ismétlem, nem megtagadván az érintettektől, ám cáfolni próbálván mégis, ideemelem Bokor Levente önvallomás-részletét: „ Mint lemaradt utóvéd, én is hátamban érzem a támadókat. Nem tehetem, hogy 1991-ben feledve magamat, ne előre üzenjek akkori írásommal a Jelennek: »ne tovább, mert ami lenni látszik, már régen elmúlt!«

És most olvassuk össze, rendben van, talán túlságosan profán „ intertextuális ” játék ez, a két költőt, Nagy Lászlót, aki „ mint más indíttatású, lényegében más ízlésű ” -ként határozván meg magát, írta bevezetőjét Bokor Levente versei elé, s az utóbbi „ nyelvtörő idiómáit ” :

létem ha végleg lemerült

nem bántam volna ha az élet öl

és nem ez a halál

ki feszül föl a szivárványra

dúlt hitét ki öleli sírva

ki viszi át majd ki viszi át a -

ha a fájdalom világítana

fényárban úszna az ország

ne tovább mert ami lenni

látszik már régen elmúlt

s lángot nem lehel deres ág

hát ki viszi át a ki viszi át

a szerelmet itt ki viszi át

  Pestiesen szólva: ennyike. Hol hát a költészet helye napjainkban? Itt. S ugyanott, ahol mindig volt. S ugyanott, hogy a korábbi kurflira, mielőtt felejteném, göböt kössek: ott a helye, ahol azt, ha fönntartásokkal is, Nagy László kijelölte Bokor Levente verseiről szólván, és nem ott, ahol azokat – ugyan néhány pályakezdő kortársáról egybevonva – ekképp kérdőjelezte meg Kulcsár Szabó Ernő: „ A nyelvhez való viszony ellentmondásossága   gyakorlatilag abból a felismerésből adódik, hogy a költői   kifejezés valójában képtelen az intenció különösségét, egyszeri   sajátosságát megragadni, hiszen a lírai képkincs maga is csupán a nyelvi absztrakció eszközeire épülhet rá, a költői szövegnek is csak elhasznált nyelvi sémák állnak a rendelkezésére. ” Ám, hogy a kurflim mégsem oly egyszerűen oldható, vagy csomózható, be kell vallanom: épp e kritika, noha akkor elkerülte figyelmem, s   ma már nem elfogadva bár de tűnődve cáfolva idézem ide, mégis: a maga szigorúságában befolyásolta akkori megítélésemet. Magam akkor, azt gondolván, hogy önmagában a nyelv kevés, felületes maradtam e költészettel szemben. Ám s bár a nyelv, a szavak szét- és összerakását elkerülhetetlennek tartottam. De nem ismervén föl talán a lényeget: „ A beszéd az a folyékony idézőjel / melybe maga csobban a hallgató ” ; a vers ellenben a gondolkodás csöndje, mely a mindenségből s a mindenségben szerte hallható. S ha figyelmezve figyelünk arra, akkor „ Nem nehéz belátni ” Németh Péter Mikola barátunk intését, „ hogy a neo-neo-neo, a poszt-poszt avantgárd egy ponton túl értelmét veszti. Sőt már eleve úgy van az, hogy nem lehet az avantgárdot, mint olyat, mint magatartásformát bezárni az izmusok könyvébe. ” (Legföljebb ha „ egy elvetélt világ kaballisztikáját csupán ” , hogy engedtessék meg itt néköm egy félig-meddig privát utalás Mikolával közös, szintén sok évtizede kelt s történt magántörténelmünkre.)

Nos, valahol itt már valóban be kellene rekesztenem a szavakat, mert hiszen első megközelítésre, a narratívák szintjén, minden lényegest kimondtam, ideszőttem, épp csak küszöbnyit haladván meg a beszéd/fecsegés csábító szirénénekének szintjét. Ám néhány konklúziót azért még idefűznék, előbben ezt a lényeges idézetet Ács József értékeléséből: „ A nyelv a megértés eszközeként az ember javatehát birtokolja, rendelkezik vele. Ám eszköz volta létezésének csak következménye. A nyelv elsősorban esemény, ami világot teremt. S csak ahol működésbe jön egy világ, ott van történelem. Ennyiben az ember a nyelv birtoka, a nyelv rendelkezik az ember felett, és nem fordítva. ” Azt gondolom magam is, hogy – nem passzolván el az eddig megismert megannyi értékes és elgondolkodtató textust - e költészet s talán a költészet lényege mégis ebben rejlik.

A nyelv világ előtti létezésében.

Elmerülhetnénk itt Wittgenstein alapművében, vagy akár Bokor Levente axiómarendszerében, melyet Kiss Endre Kantról szóló előadása közben-után vetett papírra, de ettől végképp megkímélem a mondataim mellett eddig kitartó hallgatókat. Sejtésem szerint, a meghívóra pillantva, erre amúgy sor fog kerülni, magam előre reflektálva annyit azért megemlítek: számomra, talán épp Levente verseinek kezdeti befogadásakor, mindig bizonyos ambivalens kihívást jelentett-jelent a filozófia és a költészet szoros összefüggését bizonyító állítások elfogadása. Noha igen, de hát no nem, berzenkedtem, mert bárhogy ügyeskedtem magamban, csak arra jutottam: a költészet a tartás állapota s kifejezése, a filozófia viszont afféle igekötőállapot; a világ értelmezése, követvén az értelem szélrózsa-irányait.

A költészet teremti s tartja a világot, a filozófia azt vizsgálja: merre tart a világ, s merre tartott a Teremtő, vagy az Anyag; s noha tudom, ez így roppant leegyszerűsítő s ezért némileg lekezelően távolságtartó, s noha ezt cáfolván mondom, olykor szívesen merülök el a legkülönfélébb értekezések világosan okfejtő ellen-mondásaiba, de számomra mégis a költészet marad a „föl-földobott kő” maga. Mert axiómák és rendszerek világos logikájával magyarázhatjuk ugyan, amit eléggé nehéz; „Amit egyáltalán meg lehet mondani, azt meg lehet mondani világosan; amiről pedig nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”, mondá, ugye Wittgenstein; de amikor a filozófus tehetetlen „eszközei elégtelensége miatt” akkor kilép csöndjéből a költő, és definiál: „ilyen éjszakát hagytatok”. Pont. S folytatja: „Ki hinné, hogy lopnak a cinteremben / méghozzá szemből részvevő szemmel?

Az intertextuális hivatkozások kedvelőinek említem újfent: milyen pontos fölidézése ez amúgy Utassy József Zúg márciusának – s egyúttal ösztönös szellemi-nemzedéki ön-elhelyezkedése is a költőnek. Hiszen, már említettük, első közléseit a Kilencek mellett kiálló Nagy Lászlónak köszönhette, első verses füzetének megjelenését – ha a megvalósulásnál már nem is volt ott – a füzetek útját kitaposó Oláh Jánosnak; magához a füzethez Mezey Katalin írt előszót, s épp Levente könyvében olvasható az egyik legkatartikusabb búcsúvers Rózsa Endréhez. Aki utóbbi amúgy talán a legpontosabb meghatározást vetette papírra Bokor Leventéről: „nála az irónia az, ami végső soron idézőjelbe kerül”.

A nyelv tehát, hagytuk félbe imént a gondolatot, a nyelv a költő számára a lehető legtermészetesebb kontextus, vallom, hiszen eredendő dolga a létünkből eredő meghívásnak eleget tenni, és „ Csak a szeretetnek van világa. / Ő tud mindent egyszerre vendégül látni / ami a meghívásig idegen ” . És, persze, soha sincs és nem őrződik ingyen, utóbbi, olvashatjuk, „ Éppen 1 Krisztusba került ” .

És mert persze fokozott felelősséggel tartozik akkor, olyan időkben, mikor a percnyi ember a maga percnyi történelmét végtelennek gondolván hatalmat próbál szerezni a nyelv fölött, „ kacsabeszél ” és „ duplagondol ” , mert birtokolni akarja, nem csak a nyelv, nem csak az ember, hanem a történelem magánhasználatra elorzott jussát. Heidegger válaszával élvén itt: „Költőnek lenni ínséges időben azt jelenti: éneklően az elmenekült istenekre figyelmezni.” Elvetélt kísérlet, ha azt a percnyi létet, mit itt tölthetünk, örökkévalóságnak gondoljuk; bizonyítja ezt, annyi minden mellett, a költészet. S abban Bokor Levente költészete - is. És nem költői megszólalásai – vannak ilyenek egy költő életében? - mint azt egy levelében írta, ugyanezt nyomatékosítják: „ ...már nem elég, ha a politikai nemzet »politikai« – a véres fogantatás eredményeként, szociálisnak is kell lennie. A társadalmak a gyökerekig ható kulturális-politikai gondozást követelték ki maguknak: a civilizáció szervességének új fokozatát. ”

Hol hát a költészet helye napjainkban? Ott van az, ahol a költőé. „ Ahhoz, hogy a Világegyetem üzenetének címzettjei lehessünk, föl kell készülnünk rá, és postaládát kell nyitnunk azonosságunk címkéjével. Majd csak érkezik levél. Ha nem érkezik, akkor lehet, hogy zárt a postaládánk, vagy a címke hamis ” - írja szép önvallomásában Levente, s ha az utóbbi igazolódik, akkor fölösleges minden címkézésről szóló diskurzus. Ám ha az előbbi, úgy hát – biztatván magunk Hamvas Bélával - „ ...minden időben fel lehet majd ismerni engem itt, ebben az egyszeriségemben és mulandóságomban... ” . Már ha sikerül földre tenni a repülő lábnyomot, verseid metaforáját – ide, a nyelvközösségbe.

Akkor föl lehet ismerni – a nyelvről, mely úgy közösségi, hogy egyszeri s egyedi; szavainkról, mely ér majd annyit; annyit, ha ér; mint az első ember emlékezete bennünk, ki megnevezte az asztalt s mellé invitálta társait; és - lélekkel ültetve-fordítva azt – lélekként, költészetként ülteti szívünkbe a szót: hüpomoné.

Mert alul maradni – tudás. Maga a földre szállott lábnyom.