Bejelentkezés|| Regisztráció
Új jelszó
Iratkozz fel
hírlevelünkre!
GYIK







A Megbékélés Chartája
II. Rákóczi Ferenc Alapítvány - Magyarságismereti Mozgótábor
Népszavazás-kalkulátor!
Legyen-e, s ha igen, milyen legyen a népesedéspolitika Magyarországon?
Egy biztosító - több biztosító az egészségügyben? A Magyar-Hon-Lap saját sorozata
KDNP
MKDSZ
IKSZ
FIDESZ
FIDELITAS
FIT
Európai Néppárt
ENP-ED MAGYAR DELEGÁCIÓ
Írj a magyar EP-képviselõknek!
Pesty László: Megsebzett Ünnep
Demokrata Online
Szövetség
ORBÁN VIKTOR
Árkád Szépirodalmi és Mûvészeti folyóirat
Dinnyés József daltulajdonos
Magyarok Háza
A szabad vasárnapért
Kismama bérlet
MTI
Magyar Krónika
Letölthető könyv:

Több írásból álló kötet, mintegy a közép-európai együttélés olvasókönyve.

Creative Commons Licenc
A Magyar-Hon-Lap cikkei a CC - Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! Licenc feltételeinek megfelelően felhasználhatók.

Felhőkép
Idõjáráselõrejelzések
Idõjárás elõrejelzés
A Magyar-Hon-Lap RSS csatornái
Hírlevelek
Hozzáadás a Google kezdõlapjához
Twitter






Bérkalkulátor
Mennyi az annyi? Bérkalkulátor a Magyar-Hon-Lapon!



Ez volt a vizitdíj-útmutató


Sajtó
Nagyon hasznos
Küldj SMS-t
Kultúra
Szótárak
KERESZTÚT
Népszavazás 2004

Átváltók

Panoráma
csak egy kattintásra!

Mit látsz az égbolton?
Be szép a Világ!
Web kamerák

Gazdaság
Tözsdeinformációk - Központi Statisztikai Hivatal- OECD statisztika - MNB

Hazai közélet - Egyesületek
1000 év törvényei
Parlament- KormányzatPártokFidelitasIKSZHatárontúli Magyarok Hivatala
Közvéleménykutatások - Választási Hivatal - KÜM EU vonal

Nemzetközi közélet - Egyesületek
Európai Unió - Európai Parlament - Európai Néppárt - Európa Tanács - CDU - Brit Nagykövetség - Capital Commentary -
Magyar Koalíció Pártja - RMDSZ - VMSZ - Magyar Emberjogi Alapítvány

Turisztika - szórakozás
Hotelek - Falusi turizmus - Utazás - Erdély - Hannover EXPO 2000 - WorldGuide - PlanetWare - Világlátó

Internet
Keresõk - Ingyen E-mail lehetõségek - Ingyen WEB-helyek - Virusirtók

Hit - vallás
Biblia
Katolikus - Magyar Katolikus Egyház - Könyvtár - Vatikán - Napi igeliturgia - Virtuális plébánia - Gyulafehérvári érsekség - Gyomaendõdi iskola - Igen c. folyóirat - HÁLÓ - Szeged Rókusi Plébánia - Dunaharaszti és Taksony plébániái - Szent Család Plébánia
Zarándok
Görögkatolikus - Parochia
Református - Parókia.net - Pasarét
Evangélikus - Magyar Evangélikus Egyház
Unitárius Unitárius Egyház -

Egyéb - Hirdetések
Álláshirdetések - SZJA és 1 %

Számvetés epigrammákban Nyomtatás E-mail
További cikkek a kategóriában: Kultúra rovat
2017. November 21.

Kabdebó Lóránt

Számvetés epigrammákban
(Juhász Előd emlékidéző pillanatfelvételei Kocsis Zoltánról)

Juhász Előd a kolléga szakavatottságával kísérte Kocsis Zoltán páratlan zsenialitású zenei létezését feltűnése pillanatától utolsó szerepléseiig. Erre emlékezik most, halála pillanatában, találkozásaik állomását vázlatszavakkal felelevenítve. Valamint a Katolikus Rádió Zeneközelben műsorvezetőjeként egy-egy hangsúlyos emléket gyűjt össze, nem a teljesség, inkább a tematikát kijelölő jelzőcölöpök rögzítőjeként. És összegyűjt sok jellegzetes fényképfelvételt, amelyek karakteresen idézik elénk ebben a Scolar Kiadó által megjelentetett csodálatos kivitelezésű képeskönyvben Kocsis Zoltán alakját. Egy kivételes csodának a hangsúlyait keresi, hogy felmutassa, miben is állt ennek a ritka jelenségnek a lényege. És ezzel minden emlékező olvasóját felszabadítja: idézze fel a saját emlékeit. Ugyanis hála a rádió és a televízió lehetőségeinek nincsen olyan ember e hazában, akinek nem lenne fogalma, saját képzete arról, ki is ez a csoda, Kocsis Zoltán.

Engem életének egy alapvetően meghatározó mozzanata (mit mozzanata? sarokköve!!) vágott mellbe mindjárt Juhász Előd emlékezéseinek legelején. Megírja a kérdést, mint köztük szóba került témát, miért nem hagyná el soha szülőhazáját, hogy utána közölje a megingathatatlan választ: „Túl erősen kötődöm, itt érzem magam a legjobban.” Tulajdonképpen az egész kötet ennek a kérdés-feleletnek a megválaszolására készült.

És ekkor eszembe jut egy jelenet, még a hetvenes évek elejéről. Valahányszor felidéződött azóta bennem Kocsis Zoltán alakja, mint egy kettős látásban, görbe tükörben vele összefonódva hallom az akkor elhangzottakat. Abban az időben egy értekezleten, ahol én akkor új munkahelyemet, a Petőfi Irodalmi Múzeumot képviseltem, az egyik szünetben szóba került az a csodálatos zongoraművész nemzedék, amely akkor a világszínvonalat képviselve szemünk láttára, szinte gyermekfővel megjelent. Egyben ez egybeesett a televízió hazai elterjedésével. Így nemcsak a zene ismerői és rajongói számára tudatosodott mindez, hanem szinte abban a pillanatban az egész országban ismertté váltak a zseniális ifjú művészek. És ekkor a Zeneakadémia képviselője némi aggodalommal a hangjában megszólalt: sok tehetség jelent meg egyszerre, csak sajnos nem tudjuk őket kellő módon itthon nyilvánossághoz juttatni; nincs elég szereplési lehetőségük. És ők mégsem akarják elhagyni az országot. Mind itthon akar maradni. De hiszen annyiszor, és annyifelé utazhatnak, szerepelhetnek, versenyezhetnek, ahová csak meghívják őket – szóltam közbe. Mire ezt a választ vágta rá, panaszkodva a személyzetis: de ők mindig hazajönnek. Ha lehet kétségbeejtő mondat – méghozzá felelős vezető szájából –,  ez a megfogalmazás egy életre ijesztő hatással rögzült bennem. Nem tudok azóta sem menekülni tőle. Rögzült éppen Kocsis Zoltánról alakuló képzetemben. Ettől fogva nem tudom úgy felidézni alakját, hogy egyúttal az ezzel szembeszálló, „rendületlenül” magyarnak megmaradó nemzeti hős szerepkörét is ne társítottam volna személyiségével.

Aztán ahogy olvasom a könyvet, felvillan Pilinszky neve. Ez már kedvesebb emlékre világít: „Azt hiszem, hogy szellemi megtermékenyülésemre ő hatott a leginkább.” Ez az egyetlen – epigrammatikus – mondat emlékeztet, hogy másik nagy kortársunk hozta ismeretségbe, és egyben emberközelbe számomra Kocsis Zoltánt. Hiszen valaha éppen a költőről érdeklődeni keresett fel a múzeumban. Minket ugyanis nem élő ember, kolléga vagy társasági kapcsolat ismertetett össze. Tudta, hogy Szigligeten többször találkoztunk Pilinszkyvel, írtam is egy a szakirodalomban számon tartott portrét a Nagyvárosi ikonok kötetről, amelyet egyik későbbi interjújában maga Pilinszky igazolt vissza. Sajnos hiába keresett, találkozásainknak tárgyi emléke nem maradt. Csak arról a nagyszerű vasárnap délutánról emlékezhettem számára is, amikor néhányan, látogatóinkat a vonathoz kísérve visszaértünk, és néhányunkat magához hívott a költő, hogy egyik egyfelvonásosát felolvassa. Mert igen szerette felolvasni műveit. Zoltán érdeklődése ugyanakkor segített, hogy mi felé tájoljam irodalmi érdeklődését. Sőt talán túl ezen, tájékozódását a létezés rejtelmei között.

Juhász Előd mostani, egy zseni életét visszapergető pillanatképei egyben a legszűkebb szakmámban is társként tünteti fel Zoltán törekvéseit. A filológia ugyanis nemcsak az irodalomtudomány bezárt világában lehet érvényes. Éppen az összes műalkotás létrejöttének titkaiban is segít eligazodni. Ha Pilinszky a világmindenség létezésének titkaira irányíthatta a művész figyelmét, sajátos filológiai érdeklődése pedig a bartóki életmű lényegének számbavételére és interpretálására tette alkalmassá. Hadd idézzek egy, éppen Bartókkal kapcsolatos filológiai epigrammát Bősze Ádám antikváriusi múltja emlékeiből:

Egyszer eljött a Király utcai boltomba, ahol nagy büszkén mutattam neki Bartók I. rapszódiájának első kiadását. Zenekari partitúráról van szó, tényleg rendkívül ritka. És akkor ott állt, az asztalon feküdt a kotta, és mondta a maga sajátos hanghordozásán: Hát most nagyon átverhetnélek. Mondtam, hogy tedd meg, hogy nem versz át. Hát jó – és akkor fölnyitotta az utolsó oldalnál: Itt, ugye, te is tudod, hogy nem cisznek kellene lennie, hanem c-nek. Honnan tudnám? Nem tudom. És az utolsó ütemekre mutatott, és elárulta, hogy ez a partitúra azon ritka és kevés változat egyike, ami éppen kijött a nyomdából, de Bartók azon nyomban vissza is vonta. Ha nem mint vevő, hanem mint zenetörténész árulja el ezt nekem, akkor annak a partitúrának az ára megtízszereződik, de ő meg akarta venni. Ezek után természetesen ingyen megkapta a kottát. Természetesen, hiszen mindezzel a tudással én lettem gazdagabb. Én ugyan egy kottáról, egy Beethoven első kiadásról meg tudom állapítani, hogy valóban első kiadás-e, de hogy ott milyen hangoknak kell lenniük, ahhoz már kevés vagyok.

Ez a felvillantott jelenet még a Kocsis-edzett rádiós beszélgető számára is a meglepetés erejével hathatott:

Ez hihetetlen! Egyébként, mint minden zseni, ô is megfejthetetlen. Ez az alapállás. De mikor volt neki ideje, mikor tudta megnézni adott esetben ezt az első kiadást?

A költő Szőcs Géza, egy Bartók-film elgondolója ismeretsége is egy rejtélyes filológai érdeklődés jegyében született.

A legelső beszélgetésünk alkalmával arról a híres dallamról kérdeztem, amelyet Mozart szülei jegyeztek föl. Állítólag a két év körüli, még beszélni sem tudó Mozart ült a szoba közepén, és egy halandzsaverset, halandzsadalt énekelt: ez az az Unagana fugatazza Marina, amiről Nagy László verset is írt. Szóval azt kérdeztem, hogy a fiúcska vajon honnan hozta ezt a dallamot? Kocsis szépen levezette, hogy ez a dallam a vonalvezetésével és a ritmikájával egyértelműen a bécsi klasszikus irányzatba illik bele. Tehát a kis Mozart ennek szellemében „csinált” egy újabb bécsi dallamot. Az is fölkeltette Kocsis érdeklődését, amikor hasonlóságokról faggattam, melyek mondjuk Grieg és Csajkovszkij bizonyos műveiben fedezhetők fel.

Közben pedig beszélgető partnerével egyetértésben felidézi Juhász Előd Kocsis egy korábbi tanulmányának részletét, ami megjelent a Tempevölgy 2017/1. számában:

Hogyha valami csoda folytán bejönne ide Bartók, én nem tudnék neki kérdést föltenni, mert annyira egyértelmű a zenei értelmű akarata és a leírt hangjegyek közötti azonosság. Viszont azt már nagyon-nagyon megkérdezném, hogy akkor hogy szólna egyvégtében a Brácsaverseny, amit ugye befejezetlenül hagyott, vagy legalább a VII. vonósnégyes főtémáját játssza el, mert az nagyon érdekelne – merthogy ő köztudomásúan belekezdett egy VII. vonósnégyesbe, amiből csak hangjegyek maradtak –, vagy hogy hogyan szólna az a bizonyos 4. etűd teljes formájában – merthogy három etűdöt publikált, de van egy negyedik töredék. Sok olyan kérdést föltehetnék neki, amire előre tudnám a választ, de természetesen azok lennének a legizgalmasabbak, amelyekre nem tudom előre a választ. Ha esetleg játszanék is neki – nem nagyon játszanék, mert annyival érdekesebb lenne számomra az ő zongorázása; de hogyha játszanék is valamit neki –, azért arról megkérdezném, hogy tényleg utánzásnak tartja-e, mint ahogy sokszor megvádolnak engem ezzel, és erre a kérdésre lehet, hogy nem tudnám most az egyértelmű választ. Az egy buta kérdés lenne, hogy miért írta oda a III. zongoraverseny kéziratának végére, hogy: Vége. De mit tudom én, az első pohár bor után talán már ezt is meg merném kérdezni.

Mindezek egy jóledzett filológus állandóan felvillanó kérdéseire emlékeztetnek (engem pedig éppen arra a véletlen szerencsére, amit a Szabó Lőrinc-i Vers és valóság „halálon túli” üzeneteinek titokzatos előkerülésekor élhettem át. A gépiratot nekem átnyújtó Lóci idézte volt sokszor utóbb a jelenetet, amint megfigyelte, hogyan lapozom ide-oda a szöveget, keresve, hogy hitelesítéseül az én hasonlóképp felvetődő kérdezésemre adott kielégítő válaszait megtalálom-e benne.)

Ezek az alkalmi filológiai beszélgetések vezettek a nagyszerű rájátszatáshoz, amivel Szőcs Géza és nyomán Juhász Előd montírozza a könyvben a két zenei zseni, Bartók és Kocsis alakját, szellemét.

Az volt az utolsó ilyen közös szellemi kalandunk – pontosabban az lett volna –, hogy írtam egy filmet Bartók utolsó amerikai heteiről, hónapjairól […] megírtam a forgatókönyvet. És akkor óvatosan – hiszen ez egy delikát helyzet volt – fölvetettem neki azt, nem akarná-e eljátszani Bartókot. Ami nem akármilyen kihívás, de hát neki, aki a Bartóknak szinte „földi helytartója” volt... – és ezen elgondolkodott. Azt hiszem, ha a betegsége nem gyorsul föl annyira, még el is vállalta volna. Arra viszont egyértelműen igent mondott, hogy a film zenei főszerkesztője legyen. Egyébként életkorban megfelelt, hiszen Bartók pont annyi idősen halt meg, mint amikor Kocsis, és pont akkor lett beteg, amikor Kocsist megtámadta a betegség.

Ezt követően idézem ismét Juhász Előddel a művész szavait a Tempevölgyből. Ez már nem alkalmi filológia, hanem a zenének a teljes életre kiható sugárzását összegezi. Kocsis Zoltán életének egyik lényegi meghatározóját:

 Kocsis Zoltán: Pontosan annyi idős vagyok, mint Bartók, amikor meghalt – tehát az ember gondol a halálra. Hacsak az a mellékgondolatom támad, hogy micsoda fantasztikus zenék születtek már halálélményekből – most hirtelen az egész zeneirodalmat végigpergettem magamban, és egy művet nem tudnék kiemelni, mert pontosan annyira szeretem a Máté passió nyitókórusát, mint mondjuk a Cantata Profana vadászatjelenetét; vagy pontosan annyira szeretem az Istenek alkonya végét, mint mondjuk Liszt Temetését, a Funerailles-t –, szóval nem tudnék én műveket kiemelni, és nem is akarnék... zene, mint egy és oszthatatlan, nyújtja nekem a vigaszt, amikor a kelleténél pesszimistább gondolataim támadnak, de a zene húz vissza például olyan elhatározásoktól, amelyeknek az eredményét később sajnálnám...

Hiszen a filológia az óriásokat, a csodákat is összeköti (Ezúttal Kocsist folytatva, az előbb megidézett Nagy Lászlót is a sorba kapcsolva, akinek éppen a Jönnek a harangok értem című verse ide is bekéredzkedik, ott variálja ezt a rejtélyes Mozart játékot, hadd idézzem saját gyönyörűségemre ide is: „Orágna fíga taxafa marína gamínafa – Mozart itt nem muzsikál, de értem jön, mint a Többiek, mert összesusogtak, hogy elvigyenek a barbárok füveiről. Mozart itt nem muzsikál, csak gyermeki képét fogom ki a szélből, a berregő sáskák közül. Mert lebeg előttem, leszáll, emelkedik ujra s lendülne tovább, akár egy csalóka madár – madárka az a papír. Kisujjal kivasalom gyürekeit, íme, egy hajasbaba, mögötte áll a halál, forgatja a kottát neki. De ő csak engem figyel. Bámulom én is a kisborjakkal. Olvassuk édes, tejgyöngyös szerzeményét, a legelsőt: o-rágna fíga taxafa ma-rína ga-mínafa. Már nem viheti el a szél, összehajtom mint egy szárnyat, rejtem a tarisznyámba. Gyüjtöm a szárnyakat s nem tudom hogy szárnyakat gyüjtök. Fehérek, feketék, angyaliak, démoniak. Szárnya a pacsirtának, aki céltalan parittyakövemmel ütközik össze, hogy megríkasson, hogy a gyász meg a bánat is adjon szárnyat”)

És végezetül hadd említsem Juhász Előd mostani könyvének egyik legaktuálisabb tanulságát. Most, amikor olyan egyoldalú vitákat, állásfoglalásokat olvashatunk a médiában és a napi politikában, nagyon is időszerű az a jellemző mondat, amiként a Tempevölgy című folyóiratot bemutatja Kocsis Zoltánt utánamondva Szőcs Géza. Ez személyes válaszra is késztet engem magamat is. Ez az, amiért olyigen megértem és közel érzem magamhoz a nagyszerű zenei zseni alakját. Aki mindig is határozottan kimondta, megfogalmazta (sokszor éppen Juhász Előd mikrofonja előtt) karakteres véleményét közéletről, politikáról. Ha esetenként epigrammatikus formában. De ez soha nem a másik véleményének elhallgattatását jelentette, sőt éppen a másik ember véleményének tiszteletben tartását (szerkesztőként, dékánként magam is ragaszkodtam mindehhez egy életen keresztül, miként fogalmaztam: „nem egy szemétdombon akarok lenni kiskakas”):

ez a lap legyen egy független, értékelvű, minőségi szellemi folyóirat, ami azzá is vált, csak nem volt eléggé ismert.

(Juhász Előd: Kocsis Zoltán. Emlékmozaikok, képek, hangulatok,
Scolar, Budapest, 2017. 95 oldal, 3995 forint)


 
instagram wordpress download burun estetiği ElektronikSigara hacklink elektronik sigara hacklink satış