Bejelentkezés|| Regisztráció
Új jelszó
Iratkozz fel
hírlevelünkre!
GYIK







A Megbékélés Chartája
II. Rákóczi Ferenc Alapítvány - Magyarságismereti Mozgótábor
Népszavazás-kalkulátor!
Legyen-e, s ha igen, milyen legyen a népesedéspolitika Magyarországon?
Egy biztosító - több biztosító az egészségügyben? A Magyar-Hon-Lap saját sorozata
KDNP
MKDSZ
IKSZ
FIDESZ
FIDELITAS
FIT
Európai Néppárt
ENP-ED MAGYAR DELEGÁCIÓ
Írj a magyar EP-képviselõknek!
Pesty László: Megsebzett Ünnep
Demokrata Online
Szövetség
ORBÁN VIKTOR
Árkád Szépirodalmi és Mûvészeti folyóirat
Dinnyés József daltulajdonos
Magyarok Háza
A szabad vasárnapért
Kismama bérlet
MTI
Magyar Krónika
Letölthető könyv:

Több írásból álló kötet, mintegy a közép-európai együttélés olvasókönyve.

Creative Commons Licenc
A Magyar-Hon-Lap cikkei a CC - Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! Licenc feltételeinek megfelelően felhasználhatók.

Felhőkép
Idõjáráselõrejelzések
Idõjárás elõrejelzés
A Magyar-Hon-Lap RSS csatornái
Hírlevelek
Hozzáadás a Google kezdõlapjához
Twitter






Bérkalkulátor
Mennyi az annyi? Bérkalkulátor a Magyar-Hon-Lapon!



Ez volt a vizitdíj-útmutató


Sajtó
Nagyon hasznos
Küldj SMS-t
Kultúra
Szótárak
KERESZTÚT
Népszavazás 2004

Átváltók

Panoráma
csak egy kattintásra!

Mit látsz az égbolton?
Be szép a Világ!
Web kamerák

Gazdaság
Tözsdeinformációk - Központi Statisztikai Hivatal- OECD statisztika - MNB

Hazai közélet - Egyesületek
1000 év törvényei
Parlament- KormányzatPártokFidelitasIKSZHatárontúli Magyarok Hivatala
Közvéleménykutatások - Választási Hivatal - KÜM EU vonal

Nemzetközi közélet - Egyesületek
Európai Unió - Európai Parlament - Európai Néppárt - Európa Tanács - CDU - Brit Nagykövetség - Capital Commentary -
Magyar Koalíció Pártja - RMDSZ - VMSZ - Magyar Emberjogi Alapítvány

Turisztika - szórakozás
Hotelek - Falusi turizmus - Utazás - Erdély - Hannover EXPO 2000 - WorldGuide - PlanetWare - Világlátó

Internet
Keresõk - Ingyen E-mail lehetõségek - Ingyen WEB-helyek - Virusirtók

Hit - vallás
Biblia
Katolikus - Magyar Katolikus Egyház - Könyvtár - Vatikán - Napi igeliturgia - Virtuális plébánia - Gyulafehérvári érsekség - Gyomaendõdi iskola - Igen c. folyóirat - HÁLÓ - Szeged Rókusi Plébánia - Dunaharaszti és Taksony plébániái - Szent Család Plébánia
Zarándok
Görögkatolikus - Parochia
Református - Parókia.net - Pasarét
Evangélikus - Magyar Evangélikus Egyház
Unitárius Unitárius Egyház -

Egyéb - Hirdetések
Álláshirdetések - SZJA és 1 %

A MINORITA REND ÚJJÁÉLEDÉSE A TÖRÖK KIÛZÉSE UTÁN Nyomtatás E-mail
További cikkek a kategóriában: Karácsony
2013. December 24.

Bogdan Adamczyk

A MINORITA REND ÚJJÁÉLEDÉSE A TÖRÖK KIÛZÉSE UTÁN

1686-tól kezdetét veszi a Habsburg abszolutizmus berendezkedése Magyarországon. Ebben az évben végre sikerül Budát visszafoglalni a törökök kezérõl, s így a 17. század végétõl elkezdõdik a változás kora. Elindul a török kiûzésének sikeres folyamata, s ezzel párhuzamosan a Magyar királyság területi növekedése. Erdély népének akarva-akaratlan a Habsburg monarchia politikájához kellett igazodnia, hisz rajta keresztül kapcsolódhattak Európához. Míg a mohácsi csata után két hatalom ütközõtere volt az ország, és a Habsburg valamint az oszmán-török érdekszféra között megoszlott teljes egészében, 1686-tól Magyarország átkerült a Habsburg hatalmi körbe.[1] Ez a változás, 16 évig húzódó háború végeredményeként, miközben a török iga alóli felszabadítást eredményezte, egyben egy újabb alárendeltséget, és a nemzet függetlenségi törekvéseinek letörését hozta magával.

Mozgalmas idõszaka volt ez a történelemnek. 1683-1711 között megtörtént a törökök kiûzése, de a szabadságharc, amely megpróbálta a független és egységes Magyarország visszaállítását fegyverletétellel végzõdött. A Szatmári-béke megkötése utáni idõszakban, 1711-1765 között kompromisszum jött létre osztrák monarchia és a magyar rendek között.

A Rákóczi-féle szabadságharc után a társadalmi konfliktusok nem szûntek meg Magyarországon, a vallási ellentétek sem csitultak. A jórészt protestáns nemeseket összefogó rendi háborúk során, amelyeket vallási okokból is indítottak és folytattak, a katolikus egyházat és híveit jelentõs hátrányok érték, több katolikus iskola, gimnázium és papnevelõ intézet kárt szenvedett, a katolikus egyház a törököktõl visszaszerzett vidékekre alig tudott tanult papokat küldeni, ugyanakkor a Habsburg-kormányzat egyik célja a katolicizmus terjesztése és támogatása volt. A vallási kérdések megoldására adta ki az uralkodó Carolina Resolutio c. vallásügyi rendeletét, melynek értelmében a protestánsok továbbra is csak az 1681-ben kijelölt 25. törvénycikke szerint gyakorolhatták vallásukat. A rendelet a katolikusok számára is írt elõ szabályokat, de igazán hátrányosan a protestánsokat érintette. A Carolina Resolutio pontjai érzékenyen érintették és felháborították a protestáns nemességet, hiszen olyan feltételhez kötötte a hivatalviselést, amelynek mind a teljesítése, mind a megtagadása súlyos következményekkel járt. Aki megélhetési okokból vállalta az eskütételt, azt a lelkiismeret, aki megengedhette magának, hogy megváljon hivatalától, azt a feleslegességérzet gyötörte.[2]

A protestáns lelkészeket a katolikus canonica visitatio alkalmával ellenõrizték. A protestáns híveket kötelezték arra, hogy vegyes házasságot csak a katolikus pap elõtt köthessenek. Az állásukat elfoglaló hivatalnokok számára kötelezõ volt az ún. dekretális eskü, amely magában foglalta Szûz Mária és a Szentek említését. A katolikus hitet elhagyókat pedig megbüntették.[3] Ezt a paragrafust az 1687. évi, majd – utoljára – az 1715. évi országgyûlés is megerõsítette.[4] Mégis sok helyen elõfordult, hogy katolikus földesurak és városi hatóságok protestánsoknak is megparancsolták a körmeneteken való részvételt.[5] A céheknek pedig régi hagyományaikhoz híven zászlók alatt kellett felvonulniuk az úrnapi körmeneteken. A katolikus szentbeszédek meghallgatására a XVIII. században leginkább búcsújárások, népi missiók idején volt kötelességük,[6] különösen amikor az egyházmegyét vizitáló püspök a protestáns gyülekezetet is meglátogatta, és prédikált nekik.[7]  III. Károly utoljára 1728/29-ben hívott össze országgyûlést, amely vallási vitáktól volt hangos. A protestánsoknak a katolikus ünnepeken való megünneplését VI. Károly 1731-es vallásügyi rendelete rögzítette.[8] A Carolina Resolutio 8. pontja értelmében a katolikus egyház ünnepeit a protestánsoknak is nyilvánosan meg kell ünnepelniük, a kézmûveseknek viszont nem kellett eleget tenniük a körmeneten való megjelenés kötelezettségének.[9] A rendeletet a be nem tartókra bírságot is kiszabott, amely a katolikus templomot illette.[10] A vármegyék egy része, különösen azok, amelyeket püspök-fõispánok irányítottak,[11] szigorúan betartotta a Carolina Resolutio pontjait,[12] az ország észak-keleti, keleti és déli részén azonban, ahol nagy számban vagy éppenséggel többségben éltek protestánsok, a rendeletnek nem lehetett érvényt szerezni.

Mária Terézia 1742-ben megújította az 1731-es vallásügyi rendeletet; 1747-ben pedig azt is elrendelte, hogy a prédikátorok kihirdetni a katolikus ünnepeket. Végül a királynõ 1752-ben kötelezte a protestáns és az ortodox vallásúakat a római katolikus ünnepek külsõséges megülésére.[13]

1. A MAGYAR MINORITA TARTOMÁNY TÖRTÉNETE XVII-XVIII. SZÁZADBAN

A Minorita Rend a XVII. század végén - XVIII század elején újból megerõsödik. Jól mutatja ezt a missziókban való tevékeny szerepvállalása is.

Az újjáéledésre nagy szükség volt a Rend szakadása (1517) után, azért is mert a reformáció valamint a törökök rabló csapatai elsöpörték a nagynevû provinciát és annak virágzó kolostorait.[14]

1. 1. XVII. SZÁZAD – A MEGÚJULÁS SZOLGÁLATÁBAN

A minorita rendnek ez az újabb felfelé ívelõ idõszaka, és az ország felszabadulása a török uralom alól szerencsésen esett egybe. A rend nagymértékben hozzájárulhatott a katolikus élet újbóli felvirágoztatásához. A XVII. században, számtalan megoldásra váró feladat nyitott erre sokféle lehetõséget, - különösen Erdélyben, a Tiszántúlon és Felsõ-Magyarországon – a szerzeteseknek.[15] A lelkipásztori munka szabályos missziós körülmények között folyt, amelyhez a minoriták a hitterjesztésben nagy segítséget nyújtottak az általuk alapított iskolákkal. I. Lipót uralkodása (1657-1705) alatt úgy látszott, hogy a magyar minorita rend ismét föl fog virágozni. Ennek a felvirágzásnak jeles személyisége volt Reggiani János magyar rendfõnök.[16] Nagy befolyással bírt a vallásos királyra[17], aki mindenben támogatta a rendtartományt. Egymás után emelkedtek a kolostorok. Némely közülük ma is fennáll.

A magyar tartomány két évszázados tengõdés után a XVII. században Gersei Pethõ István és fivére Ferenc, jászóvári prépost segítségével Sztropkón (1609) „ad S Crucem” templomot és új rendházat épít fel. Ez a kolostor lesz a missziós tevékenységnek és hittérítõi munkának a kiinduló pontja.[18] Errõl a missiós munkáról, Vincenzo Pinieri da Montefiascone,[19] a konventuális ferences szerzetes a Kongregációnak küldött jelentésében olvassuk: „Az Itáliából magával hozott két társával együtt Sztropkón rezidenciát ala­pított, és mivel igen sok katolikus élt itt, további 6 szerzetest hívott ide Len­gyelországból és Oroszországból. Kiküldte õket a környezõ falvakba, hogy Prédikáljanak lengyelül. Most 18 falut látnak el a sztropkói ferencesek, ezek­be Prédikátorok nem tehetik be a lábukat.”[20]

1637-ben Melith György, a szerednyei vár ura Radon négy minorita páter számára kis földszintes kolostort alapított, amibõl késõbb plébánia lett. Végrendeletében átadott a Rendnek egy kész házat Radon, amelyen csak alakítani kellett. A hozzátartozó külsõségekkel, vagyis a földbirtokokkal együtt, nekik adta a szentmáriai és a béresi (ghyresi) birtokot. Ezekkel az adományozásaival a Rend megélhetésérõl, a személyi és a vagyoni közbiztonságukról is gondoskodott.[21] Ha pedig a Minoriták a kolostor bármi ok miatt elhagynák, feljogosította az egri püspököt arra is, hogy ezeket az ingatlanokat más rendnek odaadhassa. Kegyúri jogánál fogva - a templommal együtt - rájuk bízta a plébánia vezetését is. Három traktust (szobát) a konvent elõírása szerint, már el is készíttetett számukra. A negyediket - halála elõtt volt - testvérbátyjára bízta. Az építkezésre 500 rajnai arany forintot hagyott. Végül, a maga számára ellenszolgáltatásul kikötötte, hogy halála után, minden hónap 7­-én, a kolostor templomában szentmisét végezzenek érte.[22] (Melith György adományozó levele a radi minoritáknak (1637) – lásd a 22. melléklet)

Melith György halála után (1638) és az egri püspök, az egykori patrónus távolléte miatt, a minoriták vallási gyûlöletnek váltak áldozatává. 1639 és 1691 között hét testvér a kálvinisták nagy kegyetlenséggel meggyilkoltak.

Az 1639-ben történt az elsõ csapás, amikor 19 éves Iglódi Istvánt, a rendi novíciusát kálvinista hívei meggyilkolták, aki a kisgéresi erdõn keresztül Rozvágyra sietett a Rend egyik jótevõjéhez. Elfogták és katolikus hit megtagadására kényszeríttették, de mivel õ abban állandóan megmaradt, kegyetlenséggel megölték.

Iglódi Illés kálvinista nemes szülök gyermekeként Roz­vágyon született. Földesúra, a katolikus Nyáry István gróf rábeszélésére 16 évesen elhagyta a kálvinista eretnekséget és  katolikus hitre tért és a gróf szolgálatába állott. Két évvel késõbb a radi kolostorban belépett a ferences rendbe, és az István nevet vette fel. Mint magyar, alkalmas volt arra, hogy a környék katolikus nemeseitõl alamizsnát kérjen a szerzetesek számára. Hat hónappal azután, hogy belépett a rendbe, 1639, november 6-án Klus Krizosztom atya, a radi kolostor gvárdiánja Lónyay úrnõhöz küldte István testvért. Kisgéres kálvinista falu közelében két odavalósi gazember: Fesset István és Cose Mihály megtámadták, leszállították a lováról és egy fához kötözték. Tudjuk, hogy egy kálvinista fia vagy, mondták, ha nem térsz vissza a hitünkre, megölünk. Vedd le a barátcsuhát, gyere velünk. István testvér ezt megtagadta, mire egyikük a szablyájával rávágott a fejére, a másik elvette tõle a rózsafüzérét, és kereszt formájában a fejére vágott, majd Cose Mihály egy késsel elvágta a szerzetes torkát. A holttestet a Bodrog folyó mögött egy árokban rejtették, és a lóval Gelitassa (=Gercsely?) falú felé mentek, ahol egy szolgának akarták eladni a lóvát. A szolga beszámolt errõl Barkóczy László bárónak, aki kiküldte az embereit, és Gelitassa faluban a katonák az egyik bor kimérésen meg is találták a vidáman iszogató két rablót. Elfogták és börtönbe vetették õket. Másnap Barkóczy László a testvéréhez, Ferenchez, a zempléni alispánhoz küldte õket. Az alispán odahívta a radi kolostor gvárdiánját, aki felismerte a lopott lovat, és azt mondta: A segítõtestvér, aki rajta ült, eltünt, bizonyára megölték. Az alispán erre félrevonta a fiatalabbik rablót, és azt mondta neki: Fiacskám, én tudom, hogy megöltétek a szerzetest, de ez engem nem érdekel, én csak azt akarom tudni, hogy hova tüntettétek el a holttestét. Tudom, hogy nem te vagy a hibás, hanem a társad, ezért, ha megmutatod, hogy hol a holttest, szabadon bocsájtalak. Másnap az alispán sok katonával, és a rablóval, aki köztük szabadon sétált, elmentek arra a helyre, ahová a vértanút temették A földbõl kinyúlt a vértanú véres keze, és bár már hét napja a föld alatt volt, a teste élõnek lát­szott és a sebei véreztek. A katonák erre megkötözték a rablót, és visszavit­ték a börtönbe. Simándi István erdélyi püspök, amikor értesült az esetrõl, elrendelte, hogy a vértanút a leleszi prépostság temetõkápolnájában temes­sék el. Ezt a jelentésíró, mint a ferences rendtartomány provinciáilisa, egyál­talán nem helyeselte. Ezért az erdélyi püspök megigérte hogy ha a radi ko­lostor majd szilárdan a ferences rend kezén lesz, akkor szívesen engedélyezi, hogy a holttestet átvigyék oda.

Barkóczy alispán folytatta a kél rabló perét, akiknek vallomásaiból vilá­gosan kitûnt, hogy a katolikus vallás gyûlölete vitte rá õket István testvér meggyilkolására. November 21-én a zempléni alispán mindkét rablót halál­ra ítélte és november 24-én karóba húzták õket.” [23]

Néhány héttel a minorita vértanú halála után Giovanni Battista Astori da Ferrara,[24] a magyarországi konventuális ferences tartományfõnök errõl szóló jelentését a Kongregációnak küldte meg.

Boldoggá avatási pere XIV. Kelemen pápa idejében, 1773-ban folyt, de a „Diabolus Rotae” ellenmondása miatt, mivel vértanúsága tanúkkal nem bizonyítható, a hivatalos boldoggá avatás nem történhetett meg.[25] Iglódi Istvánt nem avatták szentté vagy boldoggá- ta­lán azért nem, mert az erdõ sötétjében lezajlott támadásnak nem volt tanúja, csak a két rablógyilkos ijedt vallomása volt a bizonyíték hogy valóban a katolikus hitéért ölték meg a laikus testvért, nem pedig egyszerû rablógyil­kosságról volt szó. A konventuális ferences rend azonban hamar felvette mártírjai közé Iglódi Istvánt és a mai napig így tiszteli.

Megtaláljuk Iglódi István arc-képét Serafino Pagni képsorozatában is (Serie dei Santi, Beati e Venerabili ordinis minorum conventualium, h. n. 1760.k.). Assisiben, a Sacro Convento-ban, a refektórium melletti folyosón pedig ma is látható egy olajfestmény, egy karddal széfvágott fejú if­jú arcképe, az alábbi felirattal: „Frater Stephanus Iglodius, ordinis minorum conventualium laicus professus, nobilitus parentibus Calvinistis captus, ut ad paternam sectam rediret,  acinace bis ictus in capite et inde in gutture, spiritum Deo reddídit die 6. Novembris anno Domini 1639.”[26]

Ebben az idõben egészen 1710-ig, a testvérek állandóan nem lakhatták a kolostort, nyíltan nem gyakorolhatták az egyház elõírásait, hanem a szomszéd falvak katolikus urainál szétosztva, megbújva, életük veszélyeztetésével, sokszor álruhában keresték fel a híveket, szolgáltatták ki a haldoklóknak a szentségeket, miséztek, prédikáltak, amiért többeken közülük vérüket ontották Krisztusért.[27] A kálvinista hóhérok különbözõ módon végezték ki õket. 1678-ban a kurucok második támadása alkalmával, a Radon tevékenykedõ minoriták valamennyien áldozatai lettek a kálvinisták gyûlöletének. „P. Nemesovszky Antalt lefejezték.[28] A két testvért, mikor a konyhában megtalálták, a tûzhely fölé felakasztották õket és alájuk gyujtottak. Három rendtagnak sikerült az erdõben elrejtõzni, de ezeket is csakhamar felkutatták, ruháiktól megfosztották. Kettõt közülük a fákhoz kötöttek, kik a szúnyogok rettenetes csípéseitõl és az éhségtõl kiszenvedtek. P. Bogvierszky Kázmért, miután véresre verték, váltságdíj fejében elbocsátották, de sérüléseibe nemsokára belehalt.”[29] (A radi minoriták vértanúságának leírása (1638-1691) – lásd a 23. melléklet)

P. Reggiani János, a Rend generális kommiszáriusa, akit a tartomány krónikásai a minorita misszió megteremtõjének neveznek, teljes erõvel kezdi szorgalmazni a kálvinisták megtérítését. 1668. február 11-én megszerezte gróf Csáky Ferenc szepesi várnagytól a csütörtökhelyi Zápolya-kápolnát, ahol missziós központot létesített.[30] 1672-ben a minoriták megkapták a plébánia jövedelmeit is. Ezután a sepescsütörtöki házat konventi rangra emelték.[31]  1675. január 13-én Sepescsütörtökön Reggiani megtartotta az elsõ tartományi gyûlését.[32] Itt egyhangúlag elhatározták, hogy a vallási üldözés ellenére és bár a kolostor lakhatatlanná vált a Rend nem hagyja el a radi residentiat. Továbbá eldöntötték, hogy a három kolostorból (Sztropkó, Rad és Sepescsütörtök) Szent Bonaventúra nevezetû õrséget alkotnak. Elsõ vezetõnek Burkardi Ugolin olasz minoritát választották. Ettõl kezdve vehették fel a provinciába a magyar, a német és a szláv ifjú növendékeket. Hozzáfog­tak a magyar provincia átalakításához. Reggiani, a kitûnõ szónok és író járja a falvakat, hogy minél többeket visszatérítsen a katolikus hitre. Említésre méltó esett, amikor az 1669-ben Sepescsütörtökön minorita házfõnökként tartott úrnapi körmenetet. Mélységesen felháborodott a kisváros protestáns lakóinak viselkedésén. Ugyanis semmilyen tiszteletet nem mutattak az Oltáriszentség iránt, nyugodtan járkáltak, beszélgettek, még a kalapjukat sem vették le. A Reggiani emiatt a helybeli evangélikus lelkészt vádolta.[33]

A katolikus igehirdetésért azonban sok szenvedéssel, áldozattal, olykor mártírhalállal kellett megfizetni. 1673-ban Lõvei László magyar minoritát igehirdetés közben a kálvinisták elfogatták, kútba dobták. Öt évvel késõbb Burkardi Ugolint is megölték Szepes-szombaton.[34]

A harcok miatt a minoritáknak menekülniük kellett Eperjesrõl és Lõcsérõl, sõt 1684-ben még Csütörtökhelyrõl is kiûzték õket. Akkor térhettek vissza, amikor Thököly csapatait kiszorították a felvidékrõl. 1685. december 28-án a király visszaadta az eperjesi kolostort, 1687. február 10-én pedig végleg visszakapták a csütörtökhelyi házat is.[35]

Az 1686-ban Caraffa Antal lett a Felsõ-Magyarországon tevékenykedõ császári sereg vezére.  Segítségével 1687. június 1-én[36] Nagybányán a minoriták megkapták a Szent Miklós templomot a javadalmakkal együtt, 1687. december 18-án[37] Caraffa Antal átengedett a rendnek az egri török mecsetet a mellette lévõ házakkal és kertekkel együtt. 

Reggiani János után, 1691-tõl Poeti Józsefet nevezték ki a magyar tartomány fõnökének. Õ háromévenként tartott tartományi gyûléseket.[38] Már 1696-tól a minoriták engedélyt kértek a tartományfõnök megválasztására. Ezt a jogot 1702-ben kapták meg és akkor, az év szeptember 22-én Egerben megtartották az elsõ választó gyûlést. Tartományfõnökének Artoi Tamást[39] választották meg.

1. 2. AZ ERDÉLYI PROVINCIA (1627-1714)

A XVII. században, Erdélyben még tevékenykedtek a minorita közösségek, annyira, hogy VIII. Orbán pápa 1627. május 15-én kelt „Militantis Ecclesiae” bullájával Erdélyben minorita rendtartományt alapított.[40] Az erdélyi provincia a következõ kolostorokból állt: Bákó, Brassó, Felfalu, Hunyad, Károlyfehárvár, Kolozsvár, Marosvásárhely, Medgyes, Themis (Temti) és Tergovist.[41] Bákó és Tergovist már Moldva területére esett.

Az új rendtartomány késõbb több rendházzal is gyarapodott. Így az esztelnekivel 1690-ben, és a kézdivásárhelyivel 1696-ban.

A XVII. század közepén P. Pineri Vince (1631-1633) rendfõnök kezdeményezésére Erdélyben a minoriták is nagy erõvel lendültek neki a hittérítésnek, amelynek P. Pineri Vince apostoli prefektusa is volt. Nagy érdemeket szerzett a székelyek közt végzett apostolkodásával és a szakadár oláhok és szászok térítésében.[42]

A protestánsok 1630-tól Magyarország leggazdagabb református fõurát, I. Rákóczi Györgyöt választották meg Erdély fejedelmévé. Uralkodásának elsõ felében végzett tevékenysége még elég békésnek mondható az erdélyi katolikusokkal szemben. Késõbb azonban a katolikusok ellen fordult, egymás után foglalta el templomaikat és az egyházközségek javait. 1644-ben háborút indított III. Ferdinánd császár és magyar király ellen.[43]  Ezzel több évig húzódó harc kezdõdött a katolikusok és reformátusok között.

Sajnos a XVI. században folytatott háborúk, a törökök pusztításai és a protestáns térítések romboló hatással voltak az új rendtartományra. A szabadságharc elõtt szépen és ügyesen megszervezett vallási béke teljesen felbomlott. Jelentõsen hozzá járult ehhez a nép nagy szegénysége is. A háború nemcsak az anyagi javaitól, a nemzet értékeitõl fosztotta meg az országot, hanem súlyos erkölcsi rombolásokkal járt együtt. A felkelõ hadak elõl a földesurak és papok egyaránt elmenekültek, ahol pedig kitartot­tak, onnan elûzték, vagy helyben legyilkolták õket. A templomokat felégették, az oltárokat pedig szétrombolták.[44]

Besztercérõl, Kolozsvárról, Désrõl és Szamosújvárról a kurucok elüldözték a hittérítõket. Sokukat fogságba hurcoltak. A rabságban pedig többen meg is haltak. A kézdivásárhelyi missziós központot kivéve már nem is mûködtek misszionáriusok.[45] Amilyen szép reményekkel indult a misszió az 1690-es években, éppen olyan szomorú képet nyújtott az 1710-es idõkben. Az üldözõk elõl P. Raszlaviczy Bálint és életben maradt társai Magyarországnak biztonságosabb helyeire menekültek. Közben az Eperjesen megtartott tanácsgyûlésen P. Raszlaviczyt választják meg (1712-1714) generális commisariusnak.[46] P. Raszlaviczy látta, hogy az elpusztított erdélyi misszió és a magyar rendtartomány rendtagok hiányában nem tud mûködni. Ez azt eredményezte, hogy az eperjesi káptalanon eldöntötték, hogy a kézdivásárhelyi rendház és az elpusztult erdélyi rendtartomány a „Szentháromságról nevezett õrség” címén csatlakozhasson a magyar rendtartományhoz. Az erdélyi tartomány 87 éves mûködés után beolvadt a magyar provinciába.[47] Ily módon a káptalani atyák szerették volna elérni, hogy megmentsék a kézdivásárhelyi központot. Innen majd szerveznek Erdély területére további hittérítõket. P. Raszlaviczy 1716. augusztus 27-én bekövetkezett haláláig folytatta a missziók vezetését. Utóda P. Zamli Bódog 1717. június 1-ig állott a misszió élén, majd visszatért Olaszországba.

1. 3. XVIII. SZÁZAD – A REND GYORS FEJLÕDÉSE

A XVIII. században a Maros és Duna vidékén a török pusztítása miatt nagyon megfogyatkozott a katolikusok száma. A török kiûzése után az újraszervezõdõ egyházmegyék rászorultak a szerzetesek segítségére a lelkipásztori munkában.[48] A római katolikus egyház kimondatlan célja az volt, hogy a híveket a hivatalos egyházi szervezeti rendbe betagolja.

A vidék rekatolizációja és a rend gyors terjedése P. Kelemen Didáknak volt köszönhetõ, akit a Felsõ-Tisza-vidék apostolának nevezünk. A török rabság megszünése után õ volt az újjáépülõ ország egyik jeles hitterjesztõje. Az õ nevéhez fûzõdik a nagybányai, nyírbátori besztercei, csengeri, gyarmati, keserûi és tarcsai rendházak, illetve templomok újraépítése és a kolozsvári, szilágysomlyói, miskolci és szegedi házak újra alapítása. Példája tanúskodik arról, hogy a sikerek és nagy eredmények elnyeréséhez nem az anyagi eszközök sokasága szükséges leginkább, hanem az „apostoli lélek törhetetlen bizalma és bátor kezdeményezõ lendülete”.[49] Didák atyának és rendtársainak a munkája akadályozta meg a Tisza-vidéki protestantizmus terjedését és több helyen - mint Miskolcon is - a katolicizmus romjaiból virágzó katolikus élet született.

A középkor folyamán a rend magyarországi provinciája hét õrségre (custodia) és egy tartományra oszlott. Öt­venkét rendházával ez a rend volt a legjelentõsebbek egyike az akkori Magyarországon.[50] Ez a szám inkább csak statisztikai adat, hiszen az idõk folyamán keletkeztek, s szûntek is meg rendházak. Ez a szervezeti felépítés a közép­kor végére teljesen megszûnt. Az 1722/23­-as Pozsonyban tartott országgyûlés az immár minorita rend újbóli megtelepedé­sét engedélyezte és 1729-ben Magyarországon és Erdélyben a provinciát újjászervezték.[51] 1729-ben a P. Bossi János apostoli prefektus elnöklete alatt megtartott egri káptalanon P. Ladányi Eleket választották meg a magyar rendtartomány fõnökévé, aki szintén szívügyének tartotta a missziós tevékenységet. P. Ladányi Elek négy õrségre osztotta fel a rendtartományt:[52]

A „Szentháromságról nevezett õrség”-et a kézdivásárhelyi, a firtosi, a besztercei, a nagyenyedi és a marosvásárhelyi kolostorok alkották. A „Szent Ferencrõl nevezett õrség”-hez tartoztak az aradi, a belgrádi, az orsovai, a lugosi és a pancsovai kolostorok. A „Szent Antalról nevezett õrség”-et az egri, a nagybányai, a nyírbátori, a miskolci, a wimpassingi és a szilágysomlyói kolostorok alkották. A „Szent Bonaventúráról nevezett õrség”-hez pedig az eperjesi, a csütörtökhelyi, a lõcsei, az imregi és a radi kolostorok tartoztak.[53] A minoriták a Felvidéken, Erdélyben és a Tiszántúlon 21 kolostorral rendelkeztek.

A felosztásból világosan kitûnik, hogy nemcsak az erdélyi õrség, hanem az egész rendtartomány egy teljesen új képet kapott, amelyben igen buzgó apostoli élet folyt. A rendtartomány élén P. Ladányi Elek állt (elsõ ízben 1729-tõl 1732-ig, másodízben pedig 1735-tõl -1736-ig). A missziók lelke pedig Isten Szolgája P. Kelemen Didák volt, aki nagy tudásával és életszentségével felbecsülhetetlen értéket nyújtott az apostoli munkához, amelyet 1744-ben bekövetkezett haláláig irányított.[54]

Miskolcon a rend 1729-ben telepedett meg.[55] A megtelepedésüket követõ évben, az 1730. szeptember 4­-én Nyírbátorban tartott tartományi gyûlésen kijelölték az új miskolci konvent határait is.[56] Az 1764/65-ös Pozsonyban tartott országgyûlés 42. cikkelyében elismerték a Minorita Rendet, és a konvent õsi eredetét.[57]

A XVIII. század ismét elhozta a magyar minoriták egyik legszebb korszakát. Sajnos, a nagy rendházak mind megsemmisültek II. József rendelkezései folytán. A kor mostohasága miatt a régi hetvenegy rendházból csak négy maradt, de ezekben is kevés volt a rendtag.[58]


[1] RÁNCZ Teréz, Gyöngyeiteket ne szórjátok szét! Kézdialmás, 2003, 21.

[2] KOVÁCS ÁGNES, A volt kuruc tisztségviselõk érvényesülési lehetõsége 1711 után. In: Az újrakezdés esélye. Tanulmányok a Rákóczi-szabadságharc befejezésének 300. évfordulója alkalmából. Szerk. Czigány István, Kincses Katalin Mária. Bp. 2012. 160.

[3] IFJ. BARTA, 2000, 32.

[4] MAILÁTH János, Vallás-mozgalmak Magyarországon, I, Pest, 1844, 54-55.

[5] Erdõdy György kamarai elnök pl. már 1688-ban Besztercebánya város polgárainak. In: Joannes RIBINI, Memorabilia Augustanae confessionis in regno Hungariae…, II, Posonii, 1789, 7ö-71.

[6] HERMANN Egyed, A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München, AURORA Könyvek, 1973,327

[7] Így tett pl. Padányi Bíró Márton püspök is, amikor a veszprémi egyházmegye számos protestáns gyülekezetét is vizitálta. In: HERMANN, i.m. 298.

[8] A rendelet 8. pontjában, ahol a céhek kötelezettségérõl is szó volt. Szövegét közölte RIBINI, i. m., 251-252. A Carolina Resolutióról részletesebben lásd még ZSILINSZKY Mihály, A magyarhoni protestáns egyház története, Bp., Atheneum Irodalmi és Nyomdai Rt., 1907, 402-403.

[9] LÁNYI Károly, Magyarföld egyház történetei, III, 1711-1840. Pest, Landerer-Heckenast, 1844, 21.

[10] VI. Károly 1733-as rendelete szerint, lásd LÁNYI, i. m. 26.

[11] Közülük is kiemelkedett az ultrákhoz tartozó Erdõdy Gábor egri püspök. Heves vármegye, 575.

[12] Legmeggyõzõbben Krmann Dániel esete bizonyítja, hogy a rendeletre hivatkozva, olykor a XVII. századot idézõ, súlyos ítéletek születtek vallásügyben. Az idõs evengélikus püspök, aki Rákóczi diplomatája is volt, saját hitére térített egy eredetileg katolikus morva házaspárt, amiért életfogytiglani börtönbüntetéssel sújtották. Csaknem egy évtizednyi fogság után halt meg 1740-ben Pozsonyban. Fabiny 1984. 155–156. Idézi: Kovács, A volt kuruc tisztségviselõk érvényesülési lehetõsége 1711 után…, 160.

[13] LÁNYI, i. m. 221, 223.

[14] KÖRTVÉLYESSY László, A 700 éves Minorita Rend története. Szeged, 1943, 88-89.
[15] HIRSCHBERG Kornél, Magyar minorita Hittérítõk. Bp., 1944, 15.

[16] FRANCHINI Giovanni, Bibliografia e memorie letterarie di Scrittori Francescani Conventuali ch’hanno scritto dopo l’anno 1585. Modena 1693. 302-303.; SZINNYEI József, Magyar írók élete és munkái. Bp., 1891-1914. XI., 670.

[17] KARÁCSONYI János, Szent Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig. Bp., II. kötet, 419.; HIRSCHBERG, Magyar minorita Hittérítõk…, 20.

[18] KNÁISZ Mihály, Chronologo-Provinciale Ordinis FF. Minorum S. Francisci Conventualium Provinciae Hungariae et Transsylvaniae. Posonii, 1803, 316.

[19] VINCENZO PINIERI DA MONTEFIASCONE - olasz konventuális ferences (minorita) szerzetes, a római provinciából, 1629 és 1632 között magyarországi és erdélyi minorita tartományfõnök. Egyidejüleg a minorita missziónáriusok biztosa tisztét is viselta Magyarország, Erdély, Moldva, Havasalföld, Bulgária, Oroszország és Litvánia területén. 1632-ben Lengyelországon keresztül visszatért Rómába, ott készítette el jelentését. 1632. április 18-án Lwów-ból (Lemberg) írt a kongregációnak: a magyarországi harcok miatt nem tudott egyházlátogatást végezni. 1649-ben X. Ince pápa - jelentésének egykoñ relátora a hitterjesztés Szent Kongregációjában -- a nápolyi ki­rályságban, Bari közelében fekvõ Polignano püspökévé nevezte ki. 1677-­ben halt meg a szülõvárosában, Montefiasconeben.

[20] Missionáriusok jelentései Magyarországról és Erdélyrõl 1627-1707. (eredeti cím: Relationes Missionarium de Hungaria et Transilvania 1627-1707) Szerk. TÓTH István György. Bibliotheca Academiae Hungariae in Roma, Fontes 1. Roma-Bp., 1994, 46.

[21] GÁBOR Bertalan, Iglódy Istvan és kora. Rad, 2000, 3.
[22] PETRIK Béla, Chronica parochiae Radensis. Rad,  1930, 39.

[23] MORARIU Bonaventura, Relazione sul martirio del servo di Dio Fra Stefano Iglodi: Missionáriusok jelentései Magyarországról és Erdélyrõl …, 57-58.; Miscellanea Franciscana 1948, 358-367.  

[24] GIOVANNI BATTISTA ASTORI DA FERRARA - olasz konventuális fe­rences (minorita) szerzetest 1638. december 18-án nevezték ki magyaror­szági tartományfõnökké a betegsége miatt lemondott Giuseppe Rossi helyé­re. Az új tartományfõnök -- titkára, Nicolo Putti da Ferrára társaságában, - hosszú és fáradságos út után, 1639. november 20-án, tehát két héttel Ig­lódi István meggyilkolása után érkezett meg Sztropkóra. 1639. november 20-án, majd december 15-én a Kongregációnak írt hosszabb levélben védte meg az olasz minorita misszionáriusokat, akiket azzal támadtak, hogy nem ismerik a (magyar és szlovák) nyelveket. Astori da Ferrara 1640. január 20-án küldte el Sztropkóról Rómába közölt jelentését.

[25] Elsõként 1682-ben J. Franchini minorita rendtörténeti munkája (Status religionis Frarrciscanae minorum conventualium, Romae 1682.28.) sorolta fel a ferences rend már­tírjai között Iglódit, 1711-ben Felice Antonio Argenti minorita a rend szent­életû szerzeteseinek szentek munkájában közli Iglódi István arcképét is. (Felice Antonio Argenti: Effigie con breve e succinto ragguaglio della vita... Terni, 1711., idézi Murariu: Relazione… 361.)       Megtaláljuk Iglódi István arcképét Serafino Pagni képsorozatában is (Serie dei Santi, Beati e Venerabili ordinis minorum conventualium, h. n. 1760.k.).

[26] Murariu: Relazione ... 362.
[27] GÁBOR, Iglódy Istvan és kora. Rad, 2000, 6.
[28] KNÁISZ, Chronologo-Provinciale Ordinis…, 263.
[29] Deductio Chronologica Ss. Missionum Apostolicaram, quas Religiosi Ordinis Minorum S. P. Francisci Seraphici Con­ventualium Provinciae Hungariae, eiusdemque adhaerentibus ac etiam in exteris terris infidelium etc ... exercerunt, manuscriptum P. M. Wenceslai Wilkovszky OFMConv., praefectus Missionuin, Leutschoviae 1807., 17., 1670-1678 év.; KARÁCSONYI, Szent Ferenc rendjének története Magyarországon..., 419.
[30] HIRSCHBERG, Magyar minorita Hittérítõk…, 21.
[31] KARÁCSONYI, Szent Ferenc rendjének története Magyarországon..., 418.
[32] Uo. 419.
[33] Lásd Reggiani Anticatechetica címû mûvében, RMK II, 2038.

[34] Archivum Proviciae Librorum Mortuorum, ad 24 Septembris 1681; Generális Kúria irattára (Ungheria, S/XXX.A. 2. sz. – Relazioni sullo stato della provincia). 

[35] KNÁISZ, Chronologo-Provinciale Ordinis…, 263-264.; KARÁCSONYI, Szent Ferenc rendjének története Magyarországon..., 420.

[36] KARÁCSONYI, Szent Ferenc rendjének története Magyarországon..., 421.

[37] Uo., 429.

[38] KNÁISZ, Chronologo-Provinciale Ordinis…, 392.

[39] KNÁISZ, Chronologo-Provinciale Ordinis…, 365 és 393.; KARÁCSONYI, Szent Ferenc rendjének története Magyarországon..., 424.

[40] KNÁISZ, Chronologo-Provinciale Ordinis…, 307

[41] HIRSCHBERG, Magyar minorita Hittérítõk…, 49.

[42] HIRSCHBERG, Magyar minorita Hittérítõk…, 50.
[43] Uo., 51.
[44] HIRSCHBERG, Magyar minorita Hittérítõk…, 57.

[45] SZAKÁLY Ferenc, Magyarok Európában II., Virágkor és hanyatlás 1440–1711, Magyarok Európában II. Bp., Háttér Lap- és Könyvkiadó, 1990. 318–139.; KNÁISZ, Chronologo-Provinciale Ordinis…, 313-314.

[46] KNÁISZ, Chronologo-Provinciale Ordinis…, 393.

[47] KÖRTVÉLYESSY, A 700 éves Minorita Rend története…, 73.

[48] HERMANN Egyed, A magyar katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München, Aurora Kiadó, 1973, 315.

[49] Tanulmányok. Gondolatok  P. Kelemen Didák szenttéavatási mozgalmához. In: Magyar Umbria. Gyöngyös, 1938/3, 81.

[50] KNÁISZ, Chronologo-Provinciale Ordinis…, 313-314.

[51] Uo., 380.
[52] HIRSCHBERG, Magyar minorita Hittérítõk…, 60.
[53] KNÁISZ, Chronologo-Provinciale Ordinis…, 315.
[54] HIRSCHBERG, Magyar minorita Hittérítõk…, 61. old.

[55] BARSI János, A minorita megtelepedés Miskolcon és iskoláztatásuk a Ratio Educationis megjelenésiig (1728-1777). Miskolc 1990, 12.

[56] A konvent határa pedig: ,,... a Tiszától Szerencs felé, majd Abaúj vármegye egy része a teljes Borsod vármegyével a Tiszáig...”; In: B.-A.-Z. m. Lt. XII. 2. 9. köt. 30v. f.

[57] GYULAI Éva, A minoriták öröksége Miskolcon. In: Miskolci keresztény szemle. Miskolc, 2010/2, 57.

[58] KÖRTVÉLYESSY, A 700 éves Minorita Rend története…, 89.