Bejelentkezés|| Regisztráció
Új jelszó
Iratkozz fel
hírlevelünkre!
GYIK







A Megbékélés Chartája
II. Rákóczi Ferenc Alapítvány - Magyarságismereti Mozgótábor
Népszavazás-kalkulátor!
Legyen-e, s ha igen, milyen legyen a népesedéspolitika Magyarországon?
Egy biztosító - több biztosító az egészségügyben? A Magyar-Hon-Lap saját sorozata
KDNP
MKDSZ
IKSZ
FIDESZ
FIDELITAS
FIT
Európai Néppárt
ENP-ED MAGYAR DELEGÁCIÓ
Írj a magyar EP-képviselõknek!
Pesty László: Megsebzett Ünnep
Demokrata Online
Szövetség
ORBÁN VIKTOR
Árkád Szépirodalmi és Mûvészeti folyóirat
Dinnyés József daltulajdonos
Magyarok Háza
A szabad vasárnapért
Kismama bérlet
MTI
Magyar Krónika
Letölthető könyv:

Több írásból álló kötet, mintegy a közép-európai együttélés olvasókönyve.

Creative Commons Licenc
A Magyar-Hon-Lap cikkei a CC - Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! Licenc feltételeinek megfelelően felhasználhatók.

Felhőkép
Idõjáráselõrejelzések
Idõjárás elõrejelzés
A Magyar-Hon-Lap RSS csatornái
Hírlevelek
Hozzáadás a Google kezdõlapjához
Twitter






Bérkalkulátor
Mennyi az annyi? Bérkalkulátor a Magyar-Hon-Lapon!



Ez volt a vizitdíj-útmutató


Sajtó
Nagyon hasznos
Küldj SMS-t
Kultúra
Szótárak
KERESZTÚT
Népszavazás 2004

Átváltók

Panoráma
csak egy kattintásra!

Mit látsz az égbolton?
Be szép a Világ!
Web kamerák

Gazdaság
Tözsdeinformációk - Központi Statisztikai Hivatal- OECD statisztika - MNB

Hazai közélet - Egyesületek
1000 év törvényei
Parlament- KormányzatPártokFidelitasIKSZHatárontúli Magyarok Hivatala
Közvéleménykutatások - Választási Hivatal - KÜM EU vonal

Nemzetközi közélet - Egyesületek
Európai Unió - Európai Parlament - Európai Néppárt - Európa Tanács - CDU - Brit Nagykövetség - Capital Commentary -
Magyar Koalíció Pártja - RMDSZ - VMSZ - Magyar Emberjogi Alapítvány

Turisztika - szórakozás
Hotelek - Falusi turizmus - Utazás - Erdély - Hannover EXPO 2000 - WorldGuide - PlanetWare - Világlátó

Internet
Keresõk - Ingyen E-mail lehetõségek - Ingyen WEB-helyek - Virusirtók

Hit - vallás
Biblia
Katolikus - Magyar Katolikus Egyház - Könyvtár - Vatikán - Napi igeliturgia - Virtuális plébánia - Gyulafehérvári érsekség - Gyomaendõdi iskola - Igen c. folyóirat - HÁLÓ - Szeged Rókusi Plébánia - Dunaharaszti és Taksony plébániái - Szent Család Plébánia
Zarándok
Görögkatolikus - Parochia
Református - Parókia.net - Pasarét
Evangélikus - Magyar Evangélikus Egyház
Unitárius Unitárius Egyház -

Egyéb - Hirdetések
Álláshirdetések - SZJA és 1 %

Benke László születésnapján Nyomtatás E-mail
További cikkek a kategóriában: Kultúra rovat
2013. April 14.
Tamási Orosz János

Benke László születésnapján


Tamási, Benke, Lezsák, valahogy így festene az elnagyolt, és mindenképp kiragadott névsor. Mert persze nem Tamási Lajos volt életemben az elsõ „kézzelfogható” költõ, noha ma is boldogság önt el, ha arra gondolok, hogy ismerhettem, találkozhattam vele, többször is, pontos és jó szakmai tanácsokkal látott el, sõt, még második házasságom viharos elõzményeit is átbeszéltük; nagyszerû ember volt. Ahogyan többen, azok közül, akikkel az általa vezetett csepeli alkotókörben vitázhattam, vagy ájult figyelemmel hallgattam. Így Schuck János bácsit, kiváló novellista volt, de említhetem Szentpéteri Zsigmondot, verseit és regényét; Csillag Tibort, Halász Imrét, Bokor Leventét, de nem sorolom – akit érdekel ne adj isten mindig érdekelt a kortárs irodalom sokszor igaztalanul második-harmadik vonalba számûzött rétege, az tudja, kikrõl beszélek. Akit nem, hát, mondjunk neki annyit: sohasem késõ megismerkedni az egésszel. (Csillag Tibornak néhány hete jelent meg rangosnak ígérkezõ kötete; hamarosan szót ejtünk róla, de most még maradjunk Benke Lászlónál).

Mert hát említettem, a fenti névsorban másodikként, nem véletlenül. Az említett alkotókörben ugyanis õ „vitte” a rangidõs szerepét; súlyt adott ennek akkor már megjelent elsõ kötete (Csordítok nyírvizet, 1978). Bár a dátumra pillantva, most néztem utána, akkor már legalább esztendeje ismertem – így hát vélhetõen nem a kötet, hanem mindannyiunk mesteréhez méltó ízlése, észrevételei okán emlékszem vezetõ szerepére. No de hát ez végtére nem olyan fontos, a személyes szál itt másodlagos, legfeljebb annyiban különös, hogy azért az idõ múlásának – ami, tudjuk, elkerülhetetlen – szomorkás apropója ez a köszöntõ: hatvanesztendõsen írom a hetven esztendõs Benke Lászlónak azt. És harmincöt vagy még több idõre tekintek vissza…. Miközben néha azt gondolom – írásaimat valami jóindulatú égi postás kézbesíti a földre.

No, nem fontos ez, beszéljünk valóban már végre Benke Lászlóról, tehetem ezt annál is inkább, mert az említett néhány évet leszámítva találkozásaink ritkultak, csupán olvasója maradtam, annak mindvégig hû, mondanám, ha éppen nem idén kora tavasszal szembesültem volna azzal, milyen szorgalmas szociográfusa, novellistája, prózai mûfajú tudósítója maradt annak a világnak, amelyhez lelke mindvégig odakötötte: az elesettek, peremvidékre szorultak, minden korban szellemi és fizikai kizsákmányoltak világának. Az atomjaira hulló közösségeknek. Vagy még a széthullást fékezni, lassítani, késleltetni akaróknak állít emléket, lármafát értük, akik azt az elesettekért állítják, állították. Ilyen könyve az És hirtelen leszáll az este (Hét Krajcár Kiadó, 2003), amely az öregek otthonáról, és az öregek utolsó lakhelyérõl szól; a kettõs értelmezés részemrõl nem véletlen. Mert nem csak az öregkor sokszori kiszolgáltatottságát mutatja be, hanem az otthont, a hazát, illetve azt a szikár kérdést: hogyan vált ez a haza nem csak lélekben, de fizikailag is beölelõ, a sok munkát, életáldozatot köszönettel, szeretettel viszonozó hazájává megannyi embernek? Vált-e? Ezt tematizálja szívszorító regényében is (Otthonkeresõ), mesteri szituációkkal, a lineáris történetmesélés klasszikus mestereihez méltó írói technikával; azt kell mondanom, hogy ez a regény a kortárs filmmûvészet egyik nagy adóssága. Hogy nem vették észre, nem csaptak rá, nem forgatta le valaki azt, ami adekvát módon folytathatta volna filmtörténetünk mikrorealista vonulatának folyamát. Bízzunk benne – még megtörténhet ez is.

Reméljük, az író beleszólása mellett – mert akkor biztosan nem felejtõdik el a költõi véna sem. Mert hát Benke László – félve írom le – elsõsorban költõ a szememben, így ismertem õt meg, de nem csupán emiatt vallom ezt. Ugyanakkor félve írom, mondtam, mert prózai munkái is erõteljes hangon szólnak; több figyelmet érdemelnének annál, mint amit kapnak. Nem elsõsorban a kortárs recepciótól, avagy szerzõtársak fõhajtásától, hanem attól a közegtõl, ahová átépül, belehelyezõdik, kiemelt hangsúlyt kap – vagy esetünkben: nem – az életmû. Gondolok itt, természetesen, a kortárs irodalom monografikus feldolgozására, a tankönyvbe emelõdés folyamatára, az olvasói látókör szélesítéséért felelõs mûhelymunkákra. Nos, mindez Benke Lászlónak – még adósa maradt.

Pedig hát a költészete is komoly figyelmet érdemel. Akár már indulásának körülményeit vizsgálva, hiszen volt néhány olyan verse, még csak kéziratban, vagy folyóirat-publikálás szintjén, amelyek Ratkó, Nagy Gáspár, Utassy mellé helyezték. Valamiféle rafinált bátorságnak mondhatnánk, mondtak is hasonlót róla, azt, ahogyan úgy fogalmazta meg társadalomkritikáit, hogy az határesetként jelentkezett a figyelmes, mindent dekódolni igyekvõ szerkesztõkben. A „még közölhetõ” és a „már nem” közötti peremvidéken egyensúlyozott több verse is (Séta a Váci-utcában, A néptribunus, Virágok forradalma); úgy beszélve a forradalomról, Nagy Imrérõl, vagy akár az egyre erõsebb illúziótlanságról, hogy azt közvetlenül értelmezni – most mondom ezt, sok évtized távolából – veszélyesebbnek tûnt talán, mint a baloldali költészet protest-ágaként kezelve általánosabb értelmet tulajdonítani nekik. Ettõl, persze, nem vált könnyûvé a dolga, ha más nem, hát az pontosan aláhúzza helyzetét, hogy 1990-ig mindössze két kötete jelenhetett meg; a türelmetlen szókimondása, épp a falak repedése idején, nagyobb szigort váltottak ki. Ami nem baj, bukik ki belõlem, hiszen, ha bármilyen engedményt tesz írásaiban, akkor azok, lehet, megkopnak, kevésbé õrzik meg súlyukat. Így viszont, ellenkezõ esetben, ma is érvényes – tényleg csak remélni merem: nem örök érvényû – félmondatokkal definiálta korát és korunkat: „a jövõ elfáradt / ideérni” – említem, példaként. Nagy költészet az övé, vélhetõen többen ismerik, mint ahányan említik, ugyanakkor – azt tapasztalom, az irodalmi élet figyelõjeként – a kelleténél jóval kevesebben hivatkozzák.

Talán ez is változni fog. Tartozom még egy névvel, Lezsák, illesztettem az alkalmi névsor végére, fentebb. Nos, volt annak a csepeli alkotókörnek egy olyan korszaka, Tamási Lajos távozása után, amikor a vezetést – talán névleg nem, erre hirtelen nem emlékszem, de a szervezést mindenképpen – Benke vette át. Legalábbis azt mondatja most velem a talán rossz memóriám, hogy õ hozta el a körbe Buda Ferencet, Baka Istvánt, Utassyt, és „sokan mások” mellett Lezsák Sándort; õt többször is. Ennek akkor a mindkét irányba ható ismeretség- és barátság-kötés szempontjából volt nagy jelentõsége; de ma, visszagondolva, különleges személyes értelmezéseket is kereshetünk az akkori évek hatását vizsgálva Benke életmûvében; erre a napokban megjelent válogatott verseit tartalmazó kötet is okot adhat.

Van ugyanis egy érdekes vonulata ennek a költészetnek, ami talán  épp ma ad magyarázatot arra is: mekkora mulasztást követ el az adott, vagy akár a mindenkori hatalom, akkor, amikor elengedi, vagy nagyon szorosan próbálja kézen fogni alkotó értelmiségi holdudvarát. Ahogyan például a már említett kor hatalmi ága (is) tette – gyanakvással, ellehetetlenítéssel kísérte a nemzetért, a népért aggódó szószólóit. Akik pedig sohasem feledték, honnan jöttek, kik mellett kell állniuk; ahogyan Tamási Lajos sem feledte, sem költõi indulása, sem – amikor kellett – kiállása idején. S nem véletlenül fogadta tanítványainak azokat, akik ezt ugyanúgy vallották. Benke lírai, költõi kötõdése a gyárudvarok, a tanyák, az elesettek világához az a humanista szemlélet, ami eltagadhatatlan s eltagadhatatlanná válik; az a szemlélet, amelybõl egy valódi országépítõ hatalom mindig sokkal többet profitálhat, mint az inkább õt és csak õt szolgálók kánonjából. Benke László ilyen költõ volt, ilyen maradt – s így fog bevonulni abba az antológiába, abba az irodalmi, irodalomtörténeti fejezetbe, amely már inkább erre fog odafigyelni.

Még elõbb azonban így fog megérkezni április 18-án az Írószövetség székházába, arra az ünnepségre, amelyen hetvenedik születésnapján köszöntik õt tisztelõi, s az õ nevükben Baán Tibor, Borbély László, Bozók Ferenc és G. Komoróczy Emõke. S ahogy mondani szokták, az ünnepség fényét emeli válogatott verseit tartalmazó kötetének megjelenése is, címe: Hová lett aranytrombitád? Én azt mondanám: megvan az, s megtart. Megtartja azt a költõt nekünk, mindenképp, aki így ír nemzetéért: „Mindig elveszett / és el is veszik a rend, / melynek vezetõi / a szegények szenvedésein / élnek, / csalnak, / hazudoznak, / gazdagodnak, / önként vagy parancsra / elaljasodnak. / Veszítsd el / Isten / a bûnösöket, / a bûnteleneken élõsködõket, / de adj erõt / a szenvedõknek / balsorsuk túléléséhez. / Ments meg, Uram, minket”.