Dobos Marianne

„… segítséged és pajzsod Ő” VIII.

Amikor egy újabb részbe próbálom belepárolni a gondolataimat, mi lehet a XVIII. századi magyar minorita Isten Szolgája és az ő boldoggá avatási ügyében is posztulátornak, a XX. századi lengyel mártír rendtársának az üzenete nemcsak korukban, de a XXI. század számára, döbbenten érzem, hogy mennyire konkrét életük tanúsága által a mondanivalójuk korunk keresztény emberének, napjaink Európájában. Amikor a sorok írásába kezdek Urunk bemutatása (Gyertyaszentelő Boldogasszony) ünnepe van.

Negyven nappal születése után mutatják be Jézust a jeruzsálemi, templomban. Ekkor hangzanak el a Szentlélek kinyilatkoztatása által mondott szavai Simeonnak, a „Világosságul a pogányok megvilágosítására”, küldött üdvösség szerzőjéről.

Jézus pedig, majdan így mondta saját magáról: „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága.”

Mikor kerületekre, városrészekre terjedően átmeneti áramszünet van, vagy csupán otthonunkban veri ki valaki valamilyen zárlatos készülékkel a biztosítékot, egyetlen égő gyertya milyen megnyugtatóan vigasztaló lehet a sötét helyiségben. Megszűnik a tapogatózás. Mindenki a parányi fényt követi.

Eltűnhetne e vajon a világból a nyugtalanság és a szomorúság? Eltűnhetne-e vajon a szenvedés? Minden bizonnyal nem. Hová is lenne, hogyan élhetne, hogyan újulhatna meg folyamatosan mindig az Egyház kétezer éve a mártírok nélkül? Amikor: „ A mártírok vére a keresztények vetése.” Jézus tanítványaihoz szól, illetve az ő kiválasztott legkedvesebbjeinek hagyja meg, akik élik, és akik tovább adják az Ő békéjét: „Ne nyugtalankodjék szívetek és ne is szorongjon!”

De vajon eltűnhetne-e teljesen az ember szívéből a bizonytalanság, a nyugtalanság, a szomorúság?

Minden bizonnyal: Nem! – vágnánk rá rögtön –, mert valóban így is lenne a kegyelem nélkül: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait és szeretetében maradok. Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen tibennetek és örömötök ezzel teljes legyen.”

Azt pedig, hogy mi a fő dolog ezekben az örömöt teljessé tevő parancsolatokban, azt az előírások tömkelegéből, a régen létezőkből, de addig figyelembe nem vettekből hozza a legelső helyre, akkor is, amikor megválaszol az írástudó kérdésére: „Melyik az összes parancsok között a legelső?”

Ekkor, amikor itt Jézus az Isten szeretet parancsát megadja a Mózes könyvében megírt, ’teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből’ mellé tesz egy negyediket is: ’ teljes elmédből’. Ezzel még inkább a bensőséget erősíti. A szív, lélek, erő és elme szeretete nem lehet külsőség. A mindig egy, mindig ugyanaz végtelen és mérhetetlen nagy Isten szeretete nem tűr korlátozást, hol az egyikre, hol a másikra. A szeretetnek ez az így megfogalmazott parancsa, az a pontos eligazítás, melynek hallatán az írástudó is – valószínűleg örömmel – mondta ki válaszát. És ez a válasz bátor volt. Ott az égő-áldozati oltárnál, ahonnan napról-napra szállt fel a füstoszlop. Ahol minden bizonnyal a zsidók közelgő húsvétján, mint eddig is évről évre mindig igen sok feláldozott állat vére fog folyni.

A Mester dicsérő válasza, pedig, nemcsak a törvénytudónak, de a parancs minden teljesítőjének szól: ’Nem vagy messze az Isten országától.’ Krisztusnak ez az országa már idelenn, és odafönn az örökboldogsággal így érhető el.

Gyümölcseit a lángoló Isten szeretet a felebaráti szeretetben termi meg. A felebaráti szeretet, az ami gyakran nehezebb minden másnál, főként mert ahogyan Urunk parancsolja, az ellenség szeretetét is magában foglalja. Ez pedig lángoló Isten szeretet nélkül nem lehetséges.

Isten országa eleven kapcsolat az Atyával, Krisztus által a Szentlélekben. Ez a kapcsolat Istennel, Istenben, és Istenből él. A felszínen nem látható. De „A tenyerembe írtam a nevedet”, ott olvasható a keresztre szögezett kézben.

Isten nem csak segítője az embernek, bármilyen nagy szent és nemes legyen is a célja, de Ő maga kell legyen a célja.

Istennel, – „Cum Deo pro patria et libertate!” –, a hazáért és a szabadságért! Valójában Istenben a hazáért és a szabadságért.

Különösen sokszor megélt történelme folyamán a világ, Európa és édes hazánk nappal is éjszakai sötétséget. Így volt ez Kelemen Didák atya korában is, és talán még inkább a XX. században. Amikor a hívő ember is így sóhajthatott fel: „…miért tetted ezt velünk?”