|
Tamási Orosz János
Völgyvidéken és hegygerincen át
Harminc
éve történt? Plusz-mínusz két három esztendő. Valahogy úgy. Kimentem Bécsbe
busszal, s a menetrend szerint este nyolc körül már itthon is lettem volna.
Ehelyett másnap reggel léptem ki Pesten a buszból. Tíz-tizenkét órát töltöttünk
el a magyar határon vámvizsgálattal; mert a vámosoknak olyan kedvük támadt.
Módszeresen átvizsgáltak minden táskát és minden kabátot, minden zsebből mindent
mindenkivel kipakoltattak, a bontott, félig megevett csokoládékat is
beleszámították a behozható fejadagba, egyszóval nagyon alaposak voltak. Épp
csak nem túl okosak, vagy egyszerűen kevesen voltak hozzá; mindenesetre nem
tudták megakadályozni a busz utasai között kialakuló spontán szolidaritást. Így
került gyorsan az én táskámba is két csomag kávé, nem hozott, kérdezte
szomszédom, akkor vegye már magához, s még mást is átvállaltam így, a pillanat
tört része alatt – hogy hazafelé visszakerüljön tulajdonosához.
Hosszan
ragozhatnám, de a történet tényleg ennyi: a magyar vámosok busznyi utas körmére
nézve porciózták az egy főre eső luxusholmik – úgy mint svájci csoki, kávé és
egyebek – behozható mennyiségét. De volt, aki százvalahány schillinggel bukott
le; nem írta bele a nyilatkozatba, hogy ennyi maradt nála, pedig ott lapult az a
hatalmas összeg a kabátzsebében. Külön pech, hogy a Mariahilfén már elveszettnek
hitte, sehogy sem találta, most bezzeg előkerült. Készült is róla iziben
jegyzőkönyv... Most mosolyogva - módjával, persze - idézem fel magamban ezt a
régi történetet – még az is mellé párosul, hogy pár hónappal később volt egy
szenzációs kiállítás Bécsben, nagyon szerettem volna kijutni rá, de hát már
elhasználtam az utazási keretet. Pech. De hát ki ne tudná, hogy így is éltünk mi
Pannóniában?
Meg úgy,
hogy – ha kedve tartotta – a román, vagy a csehszlovák határőr tengelyig
szétkapta az autónkat. A szovjet rendőr Técső határában megállította a buszt,
azt kérdezve: hol voltunk eddig? Mert a határon ekkor és ekkor léptünk be, a
megadott úti célunkat rég el kellett volna érnünk; letértünk valahol a kijelölt
útvonalról? Ki ne tudná, hogy így is éltünk mi Pannóniában?
Nem
tudom.
Igaz,
hogyne: nem ennyire egyszerű. A szabadság megszerzése újabb szabadságharcba
fordult; kérdés, persze, hogy aktuálisan mit is akarunk kivívni? Sokkal jobb
lesz nekünk, valóban, ha önmagunkba fordulunk? Legyintünk Európára, mondván,
hogy ők azok, akik cserbenhagyták Robert Schumannt, megtagadták a keresztény
Európát, hát marakodjanak csak egymással a szocialisták, meg a liberálisok, mi
majd összefogunk a kazah birodalommal. Négy-öt évtized, és ők lesznek a világ
urai, akárki meglássa.
Hát én
már nem, az biztos.
De
nagyon kérem, hogy arra az időre, amennyim még van, ne tessenek akarni tőlem
elvenni azt a lehetőséget: amikor mély levegőt akarok venni, akkor este tízkor
beüljek az autóba, és hajnalban már az olasz tenger partján nézzem a
napfelkeltét. Akkor is, ha a benzinre ugyanúgy kuporgatok, mint negyven éve;
akkor is, ha két-három napig ismét csak sátorra és konzervre futja. Nekem ennyi
az Unió. Lehet azt mondani, hogy ez kevés. Lehet. Lehet azt is mondani: sokkal
többet vártunk. Lehet. De valamit végre végig csinálni, s nem messze innen
megtorpanni az önbizalom határától, ám akár messze átlépni azt – komolyan
mondom, kalandosabb vállalkozás, mint pár évtizedig szteppelni a sztyeppéken.
Völgyvidéken és hegygerincen át...
|
