Pálmai Tamás

Derék

   Mikor e szót leírtam, nem ama bizonyos köldök és combtő között elhelyezkedő átmenetre gondoltam, amit szokás darázsnak vagy akár „teltnek” becézni, hanem arra a jelzőre, amellyel illetnek testi és lelki adottságot egyaránt. Hiszen derék embernek mondjuk azt is, akinek fiziológiai megjelenése is tiszteletre méltó, de így emlegetjük azt a felebarátunkat is, aki jó, szép, követendő dolgokat művel például. Most éppen néhány ilyetén leányról és férfiúról szeretnék pár keresetlen szót ejteni, s mindezt a tízedik jubileumi békési KÉSZ bál kapcsán.

   Először is ott van Ani, aki nem volt rest 300 darab mézeskalácsot készíteni, kézzel, úgy, hogy egynek az elkészítése 20 perc legalább. Ingyen, minden vendégnek, csak mert szeret minket, és mert derék asszony. De ott van Julika, a szalvétáink örök szállítója, vagy Kati és Éva, a díszítés mesterei. Jelzőjük és motivációjuk ugyanaz, mint még sok más emberfiáé a „ne felejts” kategóriából. S ha már díszről van szó, a virágban kifejezett önzetlenségnek is van visszatérő békési neve: Vera. Ha pedig édesnek mondható a barát íze, akkor meg biztosan Zolinak becézik azt. És akkor hol van még a „képzésben” művész sereg, melyet Janika, Misi, Feri, Laci, Hajni, Alim, Zeiko és Gyurka (szíve mindig a tenyerén) testesít meg? No, meg az égett békési sár mestere, Anikó, s ki ágból fon csodát, Julika sem maradhat el e sorból. Vagy a „vízmester” Tamás, aki eljött, mert megígérte, az ifjú kolbászos, Józsi, vagy a szakma „nagy öregje” István, (kit e néven tán meg sem ismernek) és neje, Kati. A szót ízlelgetve bukkan elő a tüzes táncos lábak sora, s velük egy másik Tamás, s a Laci vezénylette lelkes négyes „fújtatós”, no, és „házi” Zoli és lelkiismeretes, nagyon emberi csapata sem maradhat el, mint ahogy az öltöztetés nagymestere Ica (ki Zsuzsa) sem. De akkor hol van még a kilenc évig hű barát „hangadó” páros, Ildi és Misi, vagy a félkarra csapott damaszt szalvéta mestere, „Vezérjani” csapata élén? Most pihentek. Megérdemelték. És Ica „névtelenjei”? Őket se felejtsük ki.

   A jelzőt, amivel illettem őket, mikor megtudtam, hogy eljönnek Kolozsváron túlról, inkább nem írom le.  Gyöngyi és Melinda jót nevettek rajta, Válaszúton értik a viccet. Autóba ült a két hölgy és eljött. Mert ők is megígérték. Mint ahogy ezt tette a két „megosztott pajzsunk”, Jóska és Zoltán Atya is. Tudták, hogy nekünk nagyon fontos a személyes megjelenésük. Aki a két ember előjegyzési naptárát ismeri, az csak kalapot bír emelni e tett előtt.

   Hosszú a fenti sor, de messze nincsen vége még. Pali, vagy - ahogy Gabi barátom mondta, mikor dalra fakadni hallá - „a hang”, bármire képes volt az est sikeréért. Duett, főműsorszám, tán ismét duett, de benn a messzi éjben, oda se neki! És csak énekelt - énekelt, elbűvölve mindenkit.

   És végül a néhai békési pici lány, a mára kész dáma, a szubrett és primadonna, a főváros, az ország, az öreg földrész, és a távoli világok csillaga: Marika, Mara.

A lelkes készület, izgalom után - hogy szülővárosában felléphet végre - a jeges zuhany: nem jöhet, Pesten kell beugrania. Előadás délután, fellépés este, három felvonásban… mindennek vége. Rákérdezni is alig mertem a megoldásra, de fél mondat után már szavamba vágott, azonnal értve: az esti előadás után jövök, fél tizenegykor indulok, öcsém indul máris utánam (bravó Imi!). Majd - hisz igazi nőből faragták - felsóhajtott: csak a sminkem kibírja a három előadást! Nem ő, a törékeny alkat, ő persze, hogy kibírja, hisz: „Hazajövök, doktor úr!”. S mint ki akkor ébredt pihentető álmából, éjjel egy óra tájt a kitartó közönség tapsvihara közt színpadra libbent, és énekelt, nevetett, táncolt boldogan. Majd a hűséges művésztárs, Pali oldalán - akivel akkor énekelt először együtt (!!!) - teljesen rabul ejtette nézőteret. Aztán, teljesen magától értődően, kettő fele interjút adott Gabinak, hisz itthoni sajtóról van szó.

   Ezek után mit is mondhatnánk? Talán csak ennyit: a Jóisten áldjon minden ilyen derék, igaz embert. S még azt mondják, kisváros Békés. Balgaság. Hisz tele van nagy Emberekkel.