Dobos Marianne

"… segítséged és pajzsod Ő" VII.

A kiemelt, alábbi néhány oldal fordítását az éjszaka küldte Krakkóból fr. Bogdan Adamczyk.

Zdzisław Gogola OFMConv

Páduai Szent Antal és boldog Jakub Strzemię
Lengyel Minorita Tartomány története 1918-1939

3. Minorita népmissziók (248 old)

1.1.6 Olaszország (263-267 old.)

Amennyire a nyugati országokban élő lengyelek közötti lelkipásztori munka a missziós tevékenység folytatása, Olaszországban ez egészen más karakterű volt.[1] A külföldön élő lengyelek központja és szimbóluma a római Szent Szaniszló templom és zarándokház volt.[2] Olaszország inkább a zarándoklatoknak és a tanulmányok folytatásának volt a célja, mint az emigrációnak. A lengyel lelkipásztorkodásnak nem volt missziós jellege. A lengyel papok legtöbbjének apostoli gyóntató státusza volt. Olaszországban ezt a funkciót betöltve a lengyel minoriták következő központjai alakultak: 1) Szent Péter bazilika a Vatikánban; 2) minorita kegyhelyek - Loretto, Assisi és Pádua; 3) a Rend Generális Kúriájában; 4) a Szeráfi Nemzetközi Kollégiumban Rómában. XIV. Kelemen pápa kinevezte a 13 nemzetiségű papokból álló Gyóntatók Kollégiumát, közöttük volt egy gyóntató a lengyelek számára is. A jezsuita rend feloszlatása után 1773-ban IV. Kelemen pápa a Konventuális Kisebb Testvérek Rendjére (minoritákra) bízta a gyóntatói szolgálatot.[3]

A római Szent Péter bazilikában[4] az első lengyel gyóntató a két háború közötti időszakban Sobolewski Marian atya volt,[5] a második Majcher Serafin atya.[6] Szolgálatkészségéről volt híres. A honfitársainak könnyítette a város megismerését, segítette a privilégiumok elnyerését a római kúriánál.[7] Általános megbecsüléssel körülvéve teljesítette az apostoli gyóntató szolgálatát 1920-tól életének utolsó napjaiig.[8] A Szent Péter Bazilika következő gyóntatójának Górecki Krzysztof atyát jelölték ki. Akit életkora miatt nem fogadták el erre a tisztségre, és ezért visszatért Vilniusba.[9] Három és fél hónapja a gyóntatót a római bazilikában Łaś Szymon atya helyettesítette.[10] 1934 áprilisától 1939-ig a gyóntatók tisztségét Boruń Wincenty Franciszek atya teljesítette. 1936-ban a Rend Generális Asszisztensévé választották[11] és Olaszországban tartózkodott a II. Világháború alatt is.[12]

XIV. Kelemen pápa 1773-ban a Minorita Rendre bízta az apostoli gyóntató feladatainak teljesítését az olaszországi Lorettó szantktuáriumban is.[13] 1912-ben a gyóntatás szolgálatát a lorettói Szűz Mária hajlékánál Ruszel Joachim atyára bízták. Az osztrák olasz háború kitörése után 1915-ben kiutasították Olaszországból és visszatért Krakkóba.[14] A háború befejezése után ismét Lorettóba utazott. 1919-ben súlyosan megbetegedett; megbénult és emiatt csak néhány hónapig dolgozott. 1920. január 9-én halt meg.[15] Utána az apostoli gyóntató tisztségét rövid ideig Knurek Andrzej atya töltötte be.[16] 1920-1923 között a zarándokok apostoli gyóntatója a lengyel és az angol nyelvűek számára az amerikai Szent Antal tartomány tagja, Figlewski Alfons volt.[17] 1924-ben a rend generálisa apostoli gyóntatónak a lengyel és a német hívek számára Lorettóba a kaliszi házfőnököt, Huppenthal Remigiusz atyát nevezte ki. Ebben a helyzetben Huppenthal atya lemondott az elöljáróságról. A következő apostoli gyóntató Lorettóban 1928-ban Topoliński Wojciech lett, a boldoggá- és szentté avatási ügyek posztulátora (aki az amerikai Szent Antal tartományhoz tartozott)[18] Az utolsó lorettói gyóntató kilenc hónapon keresztül Łaś Szymon atya volt.[19] A minoriták 1934. július 31-én elhagyták a lorettói bazilikát, amikor XI. Piusz pápa felszámolta a Gyóntatók Kollégiumát.[20]

A lengyel gyóntató kollégiumok a népszerű minorita szanktuáriumokban Páduában és Assisiben is léteztek[21]. Ezek a helyek állandó népszerűségnek örvendtek a lengyel zarándokok között. 1924-1925 között a páduai gyóntató Huppenthal Remigiusz atya volt (innen kiutazott Amerikába). Második, és egyben utolsó páduai gyóntató Pyznar Franciszek atya volt. 1922-1932 között tartózkodott Páduában. A lengyelek számára, mint a páduai zarándoklatok szervezője vált híressé; bevezette a speciális lengyel zarándokok könyvét, regisztrálva benne a Szent Antal sírjához érkező honfitársait.[22] Pyznar F. atya után már nem küldtek Lengyelországból gyóntatókat Páduába. Assisiben viszont lengyel gyóntatók voltak: Haczela Peregryn atya, a rend generálisának vikáriusa (1913-1919, 1930-1936) és Boruń Wincenty atya, generális asszisztens (1936-1939)[23]. A lengyel szerzetesek teljesítették a gyóntatók tisztségét a Konventuális Kisebb Testvérek Rendjének generális kúriájában is. Több éven át gyóntató volt ott Haczela Peregryn atya, aki ezen kívül 1927-1933 között a vikárius és generális asszisztens tisztségét is betöltötte.[24] A Szent Péter Bazilikából 1936-ban küldték apostoli gyóntatónak a generális kúriához Boruń Wincenty atyát.[25] A lengyel minoriták következő szolgálati helye a római Szent Bonaventúra Nemzetközi Kollégiumban volt,[26] ahol tanulmányokat végzett és tudományos fokozatokat szerzett számos minorita Lengyelországból és a lengyel nyelvű amerikai tartományokból. A nemzetközi Szeráfi Kollégiumban az olaszok után a legerősebb nemzeti csoportot alkották. Más olaszországi egyetemeken tanuló lengyel papokhoz és szerzetesekhez hasonlóan a minoriták lelkipásztori segítséget nyújtottak a világi kollégáknak, és a lengyel egyetemistáknak.[27] Amikor 1912-ben Kolbe Maksymilián atya megkezdte filozófiai tanulmányait Rómában, a Nemzetközi Szeráfi Kollégiumban hét lengyelországi és tíz amerikai lengyel tanult; és néhányan mint előadók dolgoztak. Később Boruń Wincenty atya a kollégium rektora volt (1924-1927 között). 1934-1939 között az apostoli gyóntató és a kollégiumban a Szentírás professzora volt.[28] A kollégiumban Kolbe Maksymilian atyán[29] kívül tanulmányait végezte és doktorált (1924-1927) Górecki Krzysztof atya;[30] azután 1936-1939 között ott tanított.[31] Hasonlóképpen Topoliński Wojciech atya, aki görög nyelvet tanított a kollégiumban.[32] Másik lengyel minorita, Haczela Peregryn atya (1930-1936) dogmatikus és fundamentális teológiát tanított. A tudományos munkán kívül a minoriták a lengyel tartományból, természetesen, gyóntatóként szolgáltak a római kollégiumban.

Amikor a könyvnek ezeket, a Topoliński atyára való hivatkozásokra való tekintettel lefordított részleteit megkaptam, a sorozat VII. részével foglalkoztam. Azt terveztem, hogy abban fr. Wojciech Topoliński missziós tevékenységén keresztül mutatok rá arra a hazájáért folytatott munkára, amit a hitnek és a hazaszeretetnek ez a mártírja véghezvitt.

Be akartam mutatni két levelét is. Az elsőben azt, hogyan és miért jelentkezett a minorita szerzetesi rendbe, Krakkóba.

Érdemes figyelmesen újra elolvasni a „Miért tetted ezt velünk?” sorozatom IV. számú darabját. Nézzük abban először a Krakkó, 1903. augusztus 7 keltezésű levelet. Az akkor 18 éves fiatalember Krakkóban „idegen, porosz származású”.

Pomerániában, a Porosz Királyságban, Popówban született, ez az ami az állampolgárságát meghatározta, tehát természetesen porosz volt.

Az öntudata a szíve azonban ízig-vérig lengyel. Hazájukból külföldre szakadt, Amerikába, vagy más távoli országokba került honfitársainak akart a pásztora lenni.

„Szeretettel foglalkozott velem az amerikai misszionárius Ferenc atya”, – írta.

Ez a sarokpontja a lengyel csodának. Annak, hogy a történelem minden orkán erejű viharát túlélte, és fennmaradt az ezer éves lengyel keresztény nép.

A hit és a szeretet ereje tartotta fenn. Jöttek az amerikai lengyel ferences misszionáriusok, az első vagy többedik generációja a lengyel emigrációnak, hogy hivatásokat ébresszenek missziós útjaikon a fiatalokban, akik azután mentek tanulni Rómába. Majd pappá szentelésük után, komoly tudással, egy-két doktorátussal a tarsolyukban tovább Amerikába, vagy más távoli országokba, hogy ott nemcsak az ottaniakat, de sokszor az ő segítségükkel Közép-Európa szerte szétszóródott, vagy otthon maradt testvéreiket szolgálják. Azután onnan ismét vissza-visszatértek hazájukba, mikor az isteni gondviselés odairányította őket. Gondoljunk csak a legegyszerűbbre, mennyi templom, kolostor épült amerikai adományok segítségével is. Így például Budapesten a lengyel plébánia, amit I. Sz. August Hlond és Serédy Jusztinián bíborosok együtt szenteltek fel, vagy amint a sorozat előző írásában olvasható, a gdyniai kolostor és templom építéséhez is érkezett segítség még Topoliński atyán keresztül is.

Nem szabad rangsorolni, hogy mi volt a legfontosabb része tevékenységüknek. A látványos nagy dolgok, vagy az a vezetése az aranyszálaknak, melyek csak a szőttes hátsó oldalán láthatóak. Vagy sokkal inkább azok az események, melyek ma még az egyháztörténészek, és a korszak történészei előtt is ismeretlenek. Amelyeket a történelem nagy könyvei eddig nem rögzíttetek számunkra. A nagy népek, nagy csaták, nagy mozgalmak feljegyzésre kerülnek. Vagy így, vagy úgy. Vagy ahogyan megtörténtek valójában, vagy ahogyan ilyen-olyan célból, ilyen vagy olyan megrendelésre megíródtak. A történelemhamisítás tudatos. Nem erre gondolok.

De a világtörténelem egy-egy eldugott pillanatnyi észrevétlen jelenetéből népeket-nemzeteket átfogó világmozgalmakká kinövő eseményeire.

Ilyen nagy a világmindenség. És talán csak azért született, hogy ez a parány, a Föld elviselhesse az isteni képmás, az ember megjelenését.

Egyetlen emberpár bűnbeesése a világtörténelem szenvedéssorozatának kezdete. Mint ahogy ellenében, egyetlen gyermek, az Isteni Bárány megszületése lehet az ezt feloldó eseménysorozat kezdete.

Egy gyermek, húsvétkor, a jeruzsálemi nagytemplomban elmarad szüleitől – és ezzel elkezdődik a világ rendjének megváltozása.

Visszatekintve az újabbkori történelemre, egy nép feldarabolása nem is olyan nagy dolog. Egy vagy két évszám a történelem nagy könyvében, egy-egy adat lenne csupán. De ha ez a nép tanulságként megtanulja, hogy Istenéhez ragaszkodva nemzeti tudatát ezáltal megtarthatja századokon keresztül, akkor csodákra lesz képes. Lengyelországot kétszer is felosztották, de megmaradt a Częstochowai Madonna csodás ikonja, – II. Miklós cár a legnagyobb forradalmárnak nevezte Őt – minden vészek közepette, és ez a nemlétező királyság helyett nemzetebb nemzetet nemzett a világnak. Micsoda erő tartotta össze az eltörölni vélt lengyeleket. És összefogta őket mindmostanáig világ szerte, az Újvilágban, Amerikában is. Szerzetesek irányította közösségeik ott és olaszországi missziókban kezdték a felszabadulás megszerveződését. És amint Európát egy-két földrengés megrázza, az istenhívő lengyel öntudat máris működésbe lép. Két, az emberségen rágó rákos daganatot, a nácizmust és a bolsevizmust, hatalmas emberáldozattal, de sokszorosan túl tudta élni.

A hit és a szeretet minden áldozatra képes erejét megsokszorozza a kegyelem.

Nézzük most a második levelet:

Róma, 1937. január 24.

Főtisztelendő Anzelm Kubit atya
Ferences Tartományfőnök
Lemberg – Lengyelország

Főtisztelendő Provinciális Atya!

A főtisztelendő generális atya újbóli utasítására írok a tartományfőnök atyának az én esetleges érkezésemről a lengyelországi tartományba. Augusztus elején jár le a tartózkodási időm az én fogadott hazámban, és feltétlenül Amerikába kellene visszamennem, amely nem különösképpen vonz engem, Róma és Lengyelország jobban tetszene, mert itt megfelelő tevékenységi területem van. Viszont változtatva az állampolgárságot a szerzetesi tartományt is váltanom kell, mert Amerikába tilos más állampolgárok belépése ha hosszabb vagy állandóra szeretnék a tartózkodási időt. Az egyik tartományból való excardinaciohoz szükséges egy másiktól a befogadási nyilatkozat. Igaz, hogy exprovinciális Czupryk atya biztosított, hogy semmilyen akadály nincsen, viszont a generális atya azt mondja, hogy az egyik provinciális ígérete nem kötelezi az utódját, ha nem intézik hivatalosan. A generális atya hozzáteszi, hogy nem akar semmilyen nyomást gyakorolni, sem az elengedő, sem a befogadó tartományra, mert az az ő kompetenciájuk és felelősségük. Én is szeretném hozzátenni, hogy nem kérek semmilyen kivételezést, hanem a rendi alkotmányunk hatályában kérem, mely szerint factus faceintis, minden szerzetesnek jogában áll tartományt változtatni.

Nekem nem illik sem ajánlani sem fenyíteni magamat. Ezt meg lehet tudni az én tartományfőnökömtől, a generális atyától és Haczela atyától – egyébként Lengyelországban sem vagyok teljesen idegen.

A statisztika viszont: jövőre 50 éves leszek, ebben az évben ünneplem papi jubileumomat, az egészségem nem rossz, a gyomromra sincs panasz, filozófiai és teológiai diplomák és kitüntetések és szerzetesi magiszterium, apostoli gyóntató és tevékeny dogmatika professzor a római kollégiumban. Kérdezem tehát alássan főtisztelendő provinciális atyát és az ő tisztelt definitóriumát, hogy szabad-e nekem formális kérvényt nyújtani a lengyel ferences tartományba történő befogadásra. Erre engedélyem van az én provinciálisom és generális atya részéről. A mihamarabbi válaszért nagyon hálás leszek.

Szeretett Szerafin atya elbúcsúzott tőlünk, szinte hirtelen, elesett az állomás helyén, majdnem úgy, ahogyan tavaly megmondtam provinciális atyának, amikor a helyettesítésének problémáját felvetettem. Scienti et volenti non fit injuria. Én a végsőkig ki akartam tartani a fronton. Amennyire tudom, Kristóf atyának kedvessé teszem Rómát, mert az idegen föld, még ha Róma is, nem a paradicsom, és húsz év amerikai élet után honvágy van.

Még egyszer ajánlva kérem ügyem átgondolását, kérem emlékezzenek,

a legmélyebb tisztelettel

fr. Wojciech Topoliński

Jelenlegi címem:

Via Di I. Dorotea 23

        Trastevere

Íme egy misszionárius szerzetes élete, szerényen összefoglalva. És szemérmes vallomása honvágyáról, kapcsolódási szándékáról hazájához. Amikor mindezt kérte, még nem tudta, hogy amikor valóban eljut hazájába, akkora ismét felborul a békés világ, és a Porosz Királyságban (és ennek érvényén a Német Császárságban) született, eredetileg porosz állampolgárságú szerzetes ismét egy agresszív hatalom, a nácik szervezte Gastapo fogságában fogja végezni – bárha valójában az olyannyira vágyott szülőhazájában – életét.