Surján László

Euróra várva

Mint Samuel Beckett figurái. Az új tagállamok csak várnak, üldögélnek, s az euró nem jön. Ahogy Godot sem. Közben sokan felteszik a kérdést: mi a csudának nekünk az euró? Sőt, az Orbán Viktor elleni hajsza után sokan az uniós tagságot is megkérdőjelezik.

Az érzelem érthető és jogos. De jaj annak az államnak, amelyben az érzelmek alapján döntenek.

Nézzük a tényeket. A forint most január 25-én 230-on állt a dollárhoz képest. Egy éve még 201 Ft is elég volt egy dollárért, olvasható ki az Economist legfrissebb számából. Ez 14,4 százalékos romlás. Most 77 eurócentet kell adni egy dollárért, egy éve már 73-ért is megkaptuk. Ez 5,4 százalék.

Kilenc százalék a veszteségünk. Persze, mondhatná valaki, hogy igen, de ez a magyar kormány hibája, vagy az ellenünk indított liberális bosszú eredménye, vagy a szocialisták ármánykodása. Bezzeg, folytatódna a mondat. De nem. Lengyelországban a dollárhoz viszonyított pénzromlás 17 százalék volt,  a cseheknél is tíz. Szlovákiára, Romániára, Bulgáriára nem terjed ki az Economist figyelme, ezért én sem példálózom velük.

A magyar gazdaság sebezhető, és sebződik is. A fenti számokból napnál is világosabb: az euró védelmet jelent.

Az uniós tagság meg pénzt. Sokat. 2011-ben több, mint 4,3 milliárd euróval haladta meg a befolyt összeg a befizetéseinket. 2004 óta pedig összesen 14 milliárd a többlet, ami forintban több mint 4000 milliárd. No de, jön az ellenérv, közben megszerezték a kiskereskedelmünk zömét, megvásárolták gyárainkat, elsorvasztották mezőgazdaságunkat, gyarmati sorba kerültünk. Ezek a mondatok, ha kissé túlzottan, erős szavakkal írják is le helyzetünket, nehezen cáfolható tények. Csakhogy ezek a változások nem 2004-ben kezdődtek, azaz nem uniós tagságunkhoz köthetők. Ezek, bárkik legyenek is ők, kihasználták gyengeségeinket, s már a kilencvenes években elérték céljaikat. Az Unió tagjaiként a hazai cégek előtt is kinyílt a versenypálya, s ott a hatalmas 500 milliós piac. De a tőkeszegény magyar vállalkozó nem versenyképes.

Megoldás? Van. Minden lehetséges módon a hazai termelést kell versenyképessé tenni. Ehhez pedig nincs más forrás, mint az európai. Azok, akik a kilépést szorgalmazzák, nem látnak a pályán. A felemelkedés utolsó esélyét veszik el az országtól.