Kabdebó Lóránt

 Móricz Zsigmond 1924--1925-ös naplói

 A 2010-es könyvhét egyik szenzációja volt Móricz Zsigmond feljegyzéseinek, napló jellegű írásainak publikációja. Egy hosszantartó kiadvány sorozat egyik, és talán legizgalmasabb kötete. Hiszen klasszikus írónk ettől kezdve élete végéig készíti hasonló jegyzeteit, amelyek feldolgozása már jelentős részben Cséve Anna gépében található a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A most napvilágot látott első kötetet a Magyar Nemzet június 26., szombati számában, a Magazin 36. oldalán ismertettem. Erre hívom fel Hon-Lapunk olvasóinak is a figyelmét.

„Legizgatóbb fűszerem”

(Móricz Zsigmond naplói) 

Számomra az idei könyvhét legizgatóbb eseményét Móricz Zsigmond 1924--1925-ös naplóinak lapozgatása jelentette. Nem a kritikusnak, az irodalomtörténésznek (persze annak is, hogyne!), hanem az olvasónak. Zsenge ifjúságomban, amikor egyszer nagyon szerelmes voltam, művésznőnek készülő ideálom Móricz Míg új a szerelem című regényét olvastatta el velem. Finom érzékkel, burkolt visszautasításként. És most, sok évtized múlva zseniális beleéléssel elém tálalja egy kitűnő filológus, Cséve Anna a regény létrejöttének dokumentációját. Amire ráérzett akkor egy fiatal leány, annak magyarázatát olvasom most bölcsen visszatekintve. Az össze nem illő emberek drámáját. Szereplői: kemény jellemek. Az események: tragikus, kétségbeesett kapcsolódások, kegyetlen szakítások, öngyilkosság. Kétségbeejtő sokszoros megalázások. Megbékélést nem ismerő kegyetlen akaratok ütköznek a szövegekben. Az eddig megismert Móricz-próza legmagasabb izzású szintjén. Nekünk, olvasóknak: elsőrendű irodalom. Nekik, a szereplőknek: életszakasztó tragikus jelenetek sorozata.

Móricz Zsigmondról mindig tudták olvasói, hogy nagy író. Túl az aktuális iskolai magyarázatokon, túl a valóságábrázolás mestereként bemutatott tananyagon. Mondataiban, párbeszédeiben a prózairodalom legkeményebb, legkegyetlenebb hangszerelésű szövegei szólalnak meg. Még ha vígjátékot formál, akkor is gyilkos indulatok szabadulnak el a színpadon. Mint a Búzakalász esetében is. Éppen ez a Búzakalász szabadítja el az író személyes drámáját is. Húsz év házasság, húsz év irodalmi siker után az írófejedelemmé növelt férfi fellázad. Még észre sem veszi, hogy megváltoztak kötöttségei. Csak mondatai kezdenek másképpen hangzani. A feleség érez rá elsőként, hogy az újabb művek mondatai már nem a kettejük jól megszokott konfliktusaiból táplálkoznak. A nagysikerű Pillangó című kisregényt kitagadja. Pedig remekmű. De: „Örülök – mondta bólintva s ajkát felduzzasztva kicsit --, ahogy maga örülne, ha egy szép gyereket szülnék, akit nem maga csinált.” Inkább ne legyen! Neki nem kell siker, nem kell ünneplés. Neki a megszokott hatalom kell a férfi felett. Foggal-körömmel, kívánással, szeretkezéssel. És legutoljára: halállal. De, majd a további naplókból kiderülhet: a halálon túl is fogva tartja a férjet. Szabó Lőrinc lesz a tanú: élete végén az óbudai jósnőhöz jár keresni a halottal a kapcsolatot. De már a mostani szövegekben is ott a menthetetlen sors, Rippl-Rónainak a feleségről készített festményét nézve beledöbben: „Hogy én 20 évig szerelmes tudtam lenni ebbe a nőbe. Ennél csak az a szörnyűbb, hogy nincs menekülés, soha nem fog kiengedni a karmai közül, mert egy vámpír csak addig él, amíg az én vérem szopja.”

Csakhogy az új, a művésznőszerelem se megoldás. A napló levelei, versei, pornográfiát súroló megfogalmazásai micsoda gátszakadást jelentenek. A „B[üdös] K[urva]” és a „B[üdös] P[araszt]” micsoda szexuális csatákat vív. Leginkább szavakkal. Képzelettel: „maga csak külsőleg lát: amit nem lát, elképzel: és úgy látszik, ez magának elég is.” És ha egyszer kiszabadult, jön másik asszony is. És néha ugyanazt a szöveget küldi párhuzamosan szerelmeinek. Az aláírás is marad: BP (jelenti egyszer: Büdös Paraszt, másszor: Budapest). A pesti színésznőnek és a debreceni úriasszonynak.

Verset ír! Rossz költő lett volna. De a versszövegek a drámában, a prózában felizzanak. Ő válik vámpírrá. Felesége szavait, szerelmei mondásait építi párbeszédeibe. Képzelményeibe. Másfél évtizedet vár, és megszületik a Míg új a szerelem. Micsoda emberi dráma izzik a későre kiérlelt mondatokban! Az már irodalom lesz. De a most kézbe vehető Naplók megint csak irodalom. Ahogy egy érzékeny, magát annyiszor megalázó ember, mint egy Kékszakállú, mutatja be asszonyait. Régieket és újakat. Sírva, hogy nem becsülik. Panaszolkodva, hogy kiszolgáltatottjuk. A ceruza erejével mégis ő szolgáltatja ki mindet. A kortárs angolszász regényekben olvashatni csak ilyen mondatokat.

Szabó Lőrinc szinte szerelmes volt atyai barátjába. Mindig érdekelt, mi kapcsolhatja össze őket. „Legizgatóbb, legfájóbb fűszerem” -- ezt a fogalmazást használta a felismerés pillanatának örömével és szomorúságával Szabó Lőrinc a felszabadult nő jellemzésére. A Naplókat most a leghíresebb Szabó Lőrinc-vers, a Semmiért Egészen prózai változataként olvasom. Móricz Zsigmond 1924-ben és 1925-ben megszenvedtette asszonyait. És nagyon szenvedett ő maga is. Megalázkodott és megalázott ugyanakkor másokat. Aztán az idővel a Kékszakállú vára bezáródott. Nyugodjanak békében a napló szereplői. De a szövegek, amellyel vergődésüket kifejezték: halhatatlanok. Mindig voltak, mindig élnek.

(Móricz Zsigmond: Naplók 1924--1925. Összegyűjtötte, szerkesztette, valamint a jegyzeteket, az előszót és a mutatókat írta Cséve Anna, sajtó alá rendezte Szilágyi Zsófia Júlia és Cséve Anna. Noran Kiadó, Budapest, 2004 Kft, 2010. 4999 forint.)