 |
| Vendégek: 1 |
 Több írásból álló kötet, mintegy a közép-európai együttélés olvasókönyve.
 Idõjárás elõrejelzés     |
| Az árvíz |
|
|
|
További cikkek a kategóriában: Versnyi hazám
|
|
| 2010. June 11. | |
Janus Pannonius: Az árvízEkkora zápor ugyan mit akarhat a terhes egekbõl?? Ó, mire készül e sok fergeteges zivatar? Honnan e bõ viz a felhõkben, felhõk a magasban? Volt-e a Dél szele már ennyire bõsz erejû? Máskor ivott-e ilyen habzsolva a tarka szivárvány? Vagy tán rejtekuton szállt föl a tengeri hab? Gyakran emelt a tüzes nap forró fénysugarával párázó levegõt innen a csillagokig, s nem bírván megemészteni mind, elszórta a terhét szerte a földön mint szálas, erõtlen esõt. Ám nem semmi okok szülnek nagy dolgokat, és nem szürkén-köznapiból kelnek a ritka csodák: a Föld-sark dühe ez, bosszúja az égi lakóknak, csillag, szélvihar és áradat összefogott. Most a Hyadok, egész Orion mindkét Gödölyével vízzé vált, s tengert köpköd a Delfin alá. Most a fejünkre borítja iker-cseberét fenekestül itt öreg Eridanus, gyermeke Troius amott. Vagy nyilván a magas levegõ öblös tetejérõl zúdul földre a fönt szétterülõ vizes ár. Így sokasítja az ón-felhõket a forgatag-orkán, s váza lazulván, így roskad a mélybe az ég. Ó, nem is egy évet gyászol csak a gazda! A termés vesztével vele vész már a jövõi vetés. Szennyes a néhány rothadt fürt a csupasz venyigéken, s szétcsorgatva borát pattan a gyönge bogyó. Állat sincs sehol, és a zsufolt sok város ezernyi népét éhínség várja, hab önti körül. Míg itt jajgatok, új iszonyat támad: kidagadnak, s bõgve elárasztják partjuk a nagy folyamok. Megtöltik legelõször a völgyeket és a lapályos tájakat, aztán túlnõnek a dombokon is. Már a rengeteg erdõknek csak a csúcsai állnak szárazon, és szilajul verdesi zöldjük az ár. Fölmenekült a magas pontokra a vad s a madár, de talpuk alá csap a hab, hajtja, riasztja tovább. Hal megy az emlõsök vackába, a szablya-fogú kan barlangjába sötét tinhal uszik nehezen. Körbe tekergõ kígyó nyugszik a zugban, ahol még nem régen bundás, nagyfülü nyúl remegett. Rák ül a rókaverembe, hol eddig a szárnyasok éltek, s költöttek, most ott tojnak a vízi lakók. Ez mind semmi! De sorsa miatt vacogó sereg embert nyájjal, akollal visz messze a nedves özön. Kis falu volt? mocsaras táj most, a hegyekbe bolyongó pórok a mélybe merült bérc tetejét keresik. Legfõképpen a talmi remény kínozza meg õket: végre megáll, s nem fog nõni tovább a veszély. Közben emezt, aki megbízott az oromszerü partban, éjszaka nyomta agyon rájalapulva a ház. Az meg a holmijait meredek dombhátra cipelte, s szólt: itt fent nyilván semmi bajom se lehet. Kisvártatva köré-kanyarul mindenhol a hullám: nincs pihenõhelye, és nincs, hova futnia sem. Már a Száva, a Dráva, Maros, sõt még a Tiszánk is, és a Dunánk, mely a Föld északi fõfolyama, ámbár éppen elég köz van köztük, valamennyi egybeszakadt, és most egy-közös ágyba folyik. Azt sem látni, hol is volt egyszer domb, falu, fák, csak tengert látni, a víz jeltelen arculatát. Peneus is nyilván így tört rá Emathiára, hogy csak az Ossa s Olymp orma maradt szabadon. És ha lehet hinnünk Inachos mondáinak, így járt õsi Görögföld még Ogygius idején. És így járt Latium, hogy a páros tenger a cimber partra tolult, s a latin tájakon összecsapott. Megkúszálta csunyául a bal természet a törvényt, és a tavasz dolgát végzi fonákul az õsz. Hisz tavaszon hízik meg a víz, s zúdulva a hegyrõl görget sziklákat, bõg iszonyú ereje. S már a Halak hava megmelegíti ilyenkor a szellõt, és a zefírtõl szétolvad a hó a mezõn. Ám most még csak alig vágtuk le a sárga búzát, még éppen hogy csak nõl újra az éj, fogy a nap. Most a sebes Nilus is megtér medrébe, s a jámbor Memphisz a holdas ökör tiszteletét keresi. Skorpió mégis, noha messze a Nap paripái, most veri záporral Pannoniánk vizeit. Így se hiszem, hogy esõhullás táplálja csak õket, és ily erõssé tud válni a sok kicsi csöpp. Az történt inkább, Szigonyos, hogy a földbe ütötted villád, s föltépted duzzadozó ereit. És ami forrás csak megbújt a kivájt üregekben, szerteszökellt a vidék felszini tájaira. Ezt, bizony ezt jósolta nekünk nemrég az ijesztõ üstökös, a hosszú, szem-sose-látta sörény. Mint amikor Helicét s Burát elnyelte a tenger, hogy nincs messze a vész, kaptak elõre jelet. Tenger tükre alatt bámulta a tornyokat akkor szûzi Thetis, s fókák nyúltak a fõtereken. Égiek, ó mért, mért csak ránk szakad ekkora átok? Oly sok más népet hordoz a föld kivülünk! Vagy tán mind a világ elvész most, és az utolsó nappal fénye ragyog máris a nemzeteken? Hogyha veszünk, vesszünk! Mi se vágyunk élni tovább, és nyugton várjuk, amit ránkszab, a Sors közösen. Sõt, ha mi, hunnok az emberiség bûnét egyedül le- moshatjuk, minekünk édes az áldozat is. Ámde nem egy rész pusztul csak, hiszen oly nagy a romlás, oly vad, hogy nyilván senki sem élheti túl. Rajna vizébe bukott téres Germánia földje, és az orosz Don sem fér meg a partjai közt. Rhône a gallokat önti ki, Baetis ibéreket áztat, és az olasz töltés sem regulázza a Pót. Argos városait dühösen rombolja Inachus, rossz Hebrus, magad is gyötrõd a trákjaidat. Indeket úsztat a Gangesz, a Tigris parthusokat hord, Cydnus Cíliciát nyúzza, Orontes a szírt. Nem gyûlölte Araxes sem még ennyire hídját. Cappadocia sem nyögte Halys rohamát. Nem nõtt ennyire meg Xanthus sem Achilleus ellen, Hermus sem pazarolt szét soha ennyi vagyont. Afrika, mely nemrég szikkadtan szidta a túlsok napfényt, most meg a víz árja miatt nyavalyog. Szörnyes Bagrada és a büdös Cinyps vadul ott és Triton, amely téged szült, szüzi Pallas anyánk. És Gir, az isteneket fogadó, mikor unva a nektárt etiópok nyomorú étkire fáj a foguk. Ám a folyók tenger nélkül: hagyján! De a tenger habja benyel minden vízenülõ szigetet. Corcyrát, a gyümölcsöst, rossz Lemnost, vele Krétát, mely maga tudta, hogy ott él a dugott Jupiter. Nincs Sardinia, Korzika, sincs, az Etna lefojtva nem vet mélyébõl ég fele tûz-tömeget. Zord örvénybe merült ismét Delos, Rhodos együtt; zúzó szirtjeiket nem lesi gyáva hajós. Líbia habjaiban sem vizslat a sziklafejekre, s már nem rettegi, két Syrtis, a zátonyaid. Sõt maga Oceanus, minden dolog atyja, ki biztos törvény rendje szerint védi a föld jogait, általhágta sok évszázad kijelölte határát, vélve: a négy partszél szûk, nem elég neki már; és a szakadt gátaknak mindenhol nekiront, hogy beljebb törjön a föld távoli tájaira. S másként, mintha dagály rémíti s apály a szegény gallt s cimbert, Hold, amikor váltakozik delejed: úgy dúl, mint amikor hegyeket hajigált ama kígyó- lábúakra, kiket ellene vitt a harag. Vízbe merült Keleten lombos Ceylon hegye-völgye, vízbe kemény agyarú, bõsz elefántjaival; s földrészünkkel szemben a brittek földje s az ír hon: nem kíméli a dús nemzeteket sem az ár. Roppant habjai már az Egethordóra verõdnek, s Atlasz két vállán terhe erõsen inog. Ó, tudom én, hogy az átok nem múlik, s hogy a földön ami csak élõlény van, valamennyi kivész. Itt nevelõdött lent vagy a mozgó légben: a kóbor vizbenuszók könnyû áldozatául esik. Hisz Proteus sem bírt soha még ily tündökölõ-nagy nyájat hajtani a Tengeri Isten elé. Hát igazat mondtak hajdanta a bölcsek: az embert víz és tûz gyakran fogja kiirtani majd. Mégis a romlásból újjákél minden esetben, mint ahogyan Phoebus messzehires madara, melynek a por: bölcsõ, a halál: életrehivó, és végsõ napjából napjai kezdete lesz. Nincs, aki tudja: e mosti világ hányadszor öregszik, hány lesz, és hány volt ennek elõtte maig. Menj csak, menj, kit a talmi dicsõség vágya von, és csak kergess hírnevet, és hidd, hogy e hír örökös! Polgár vagy harcos voltál: emléked aligha õrzi tovább az idõ távoli századokig. Annyi marad rólad, mint mára maradt ama korról, melyben a Nap még nem gyúlt ki az ég tetején. Istenek Atyja, ki roppant tagjain általömöltél, és e világot tûz-életerõd eteti, aki saját képed mására faragtad a lelket, s arcunk a rokon ég boltja felé emeled, nem kordáztad-e egykor a földet a rend erejével, már amikor formát vett föl a zagyva Kaosz, hogy ne zavarja a hõt a hideg, sem a száraz a nedvest, s boldog mérséklet védje a dolgaidat? Annyira nincs most föld és tûz, hogy a félelem aggaszt: elvész minden elem, és csak a víz maga lesz. Hát nem igérted meg hajdan szigorú fogadással: vízözön addig nem veszti tiéidet el, míg csak a felhõket megfesti szines vonalával Júnó istennõ útja, a félkörives? Gondolj erre, ki nem játszottál még a szavaddal, s mint ahogy emlékszünk, tartsd be igéreteid. Mert ha tudod, hogy a Végzet vas törvénye köt, és a három Párka rideg rendje fölött visz utad, ó, hogy bírod a régen elöntött földeket ismét s ennyire bántani, ó mért cselekedsz tilosat? Hogyha meg itt van a vég, az egekbõl sújtsd le a hármas, Vulkán-verte szigonyt, sújtsd le reánk temagad. Vess a vizes vésznek gátat, zárd vissza Aystert, barlangjába, s a trák szél lehe járja legünk. S Neptun - szánva az embert - fújjon már a haboknak hátrálót egyszer trítoni kürtjeivel. Ámde mit ér a könyörgés? Elviszi ezt is a sodró hullám, mint ahogyan már egyebet tovavisz. Majdnem a csillagokig tör a víz, oly nagyra dagad már, semmi sem áll ki, csupán fönt a hegyek teteje. Egybefeszülnek a felhõk és a folyók, hogy a zápor esni se bír: köztük akkora hely se marad. Nos hát, rajta, hugocskám, fussunk gyorsan Olimposz felhõn túl nyomuló isteni bérceire, vagy, míg van szabad út, parnassiusi Cirrha hegyére, ez magasabb annál, hogysem elöntse az ár. Földanya csontjait, a köveket mögibém vetem ott én s feltámasztom majd ezzel a férfinemet. Te kavicsot markolsz föl, s éppúgy hátradobálod, ez meg a nõk seregét hozza a földre megint. Új Deukalion így leszek én, új Pyrrha te, és így kél majd magvunkból újra e lenti világ. |
|