Visszhangzik a néma kiáltás

Krisztussal a Golgotára

„Éjben áll Krisztus lelke; most is van hatalma a sötétség fölött, de nem használja, mert tudja, hogy Isten végzéséből ez a gonoszok órája. Öntudata mécses; azzal áll a sötétségben s várja a napfelkeltét. Lelkem mécsesével világítok én is a rossz indulat éjjébe; ha nem is tudom nappallá deríteni, de türelmemben lelkem világosságát árasztom kifelé, s ez által érzem s éreztetem mással is, hogy napsugaras a lelkem s rokonom a világosság, a fény, a meleg. – Az éjben elég a mécs; a bajban elég a ’lucerna lucens’, a világoskodó lélek. Tehát a türelem a lélek mécsese a szenvedés éjjében!” A két évezrede visszhangzó néma kiáltásról Prohászka Ottokár közel száz éves, de ma igen aktuális sorait az Elmélkedések az Evangéliumról kötetében olvashatjuk.

Krisztussal indultunk március 13-án ökumenikus felvonulásra nemzetünkért Miskolcon. Azzal a szenvedő emberrel, aki az Isten Fia, akin nemcsak a gyöngeség látszik, de Vele, Urunk Jézus Krisztussal, akiből mindeközben sugárzik az erő. Akinek a nyugalma erejéből árad a türelem.

A gyülekezés igazolni látszott a mi gyöngeségünket is. Hét óra előtt öt perccel, még, amint az elsőként érkezőktől hallottuk, csak négyen voltak a Téren. Csepegő esőben nosztalgiával gondoltam vissza a hasonló, de hatalmas tömeget magával ragadó 2006-os, 2007-es lélekemelő fáklyás felvonulásra. Telnek az évek, elfáradunk, mi az idősebbek, talán lehet, fogy a városban is a hívő keresztény emberek száma, töprengek. Íme az emberi kicsinyhitűség! Telnek a percek, telik a Tér. Fiatalokkal! Sokkal többen, mint az említett években egyetemista korú, és valóban főként egyetemi hallgatók is érkeznek. Sokan. Nem szállingóznak, de együtt, csoportokban jönnek. Ott van az óvódások új generációja is. Sőt apa, anya nyakában a bölcsődések is. Dicsérendően elegáns az útbiztosítás. Itt a tejbepapi senki számára sem tűnik Molotov koktélnak.

Istent dicsérve haladunk a városban. Vonulunk énekelve, szeretettel és egymásra figyelve. Jól esik, mikor egy kéz megfog, hogy meg ne botoljak az egyenetlen kövezetben, egy másik fellépni segít a magas lépcsőkön. Milyen szép szeretet megnyilatkozások! Sugárzik, lám az erő! Az Isten hit, az Isten szeretetével a testvérhez fordulás, az Istenbe vetett reménységből fakadó erő. A benne megáldatott bizalomban egyesülünk:

„Ne félj, ne aggódj, ne sírj, ne bánkódj, ha tiéd Isten,

Tied már minden!

Ne félj, ne aggódj, ne sírj, ne bánkódj, elég Ő néked.”

Úgy, amint, a tervezetben papírra vetetten, állt össze a varázslatosan szépen és felemelően megvalósult ünneplés, csak jelzem az egyes állomásait, az azokon szolgálók nevével:

1)   Petőfi tér: /római katolikus: Kalna Zsolt/ -- Jézus bevonulása Jeruzsálembe; főpapi tanács; Júdás

2)   Deák tér: /református: Fehér Norbert/ -- Utolsó vacsora; Getsemani kert

3)   Szinva-terasz: /görög katolikus: Gulybán Tibor/ -- Jézus a főpap előtt; Péter megtagadja Jézust; Jézus kigúnyolása, megostorozása, tövissel való megkoronázása; Pilátus előtt

4)   Erzsébet tér: /baptista: Szlovák Tibor/ -- Találkozások a    keresztúton; Jézus megfeszítése, halála, sírba tétele

5)   Városház tér -- Szt. István szobornál /evangélikus: Molnár József/ -- Jézus feltámadása;

A Szinva terasznál elmondott szavai Gulybán Tibor görög katolikus paróchusnak ráerősítettek bennem a Prohászka Ottokár püspök úrtól idézett sorokra. Így imádkozott:

Gyújtsd fel szívünkben, emberszerető Urunk, istenséged ismeretének tiszta világosságát, nyisd meg lelki szemeinket evangéliumi tanaid megértésére! Oltsd belénk a te boldogító parancsolataid félelmét, hogy minden testi kívánságot legyőzvén, lelki életet éljünk, mindent tetszésed szerint gondolva és cselekedve! Mert te vagy lelkünk és testünk megvilágítója, Krisztus Isten, és téged dicsőítünk kezdetnélküli Atyáddal, legszentebb, jóságos s elevenítő Lelkeddel együtt, most és mindenkor s örökkön örökké. Ámen.

Az Evangéliumból: Márk 14,53-15,5 szakaszt olvasta fel.

Beszédének részletét idézem:

Hazánkért keresztutat vállaló Testvérek!

„Soha ember így nem szólott, mint ez az ember” -- írja az evangélista, de senki sem volt olyan hallgatag, mint Ő!

Miért hallgat Jézus Krisztus?

     Hallgatása a tökéletes önfeláldozás jele volt: egy szót sem szólt önmaga védelmében, azért, hogy keresztre feszíttetését megakadályozza, amelyet bűneinkért vállalt. „ Megnémult és nem nyitotta meg száját, mint a leöletésre vitt bárány.” Iz.

     Hallgatása bizonyította: a bűnt nem lehet mentegetni, nem lehet egyetlen szóval sem szépíteni vagy védeni. Ő, aki a bűnnek egész súlyát hordozta, szótlanul állt bírái előtt.

     Hallgatása a legjobb válasz a világ vádjaira: a néma tűrés sok vádat jobban cáfol, mint a beszéd. Az üllőn sok kalapács széttör csupán azáltal, hogy némán tűri az ütéseket!

     Hallgatása az Isten bölcsességét bizonyítja: ott ahol minden szó káromlásra ad alkalmat, nem ad lehetőséget a támadásra. A hallgatása ilyenkor bölcsesség.

     Hallgatása a próféciák teljesülése: valóban Ő a Krisztus, az áldozati bárány. Áldozata méltó arra, hogy hálát adjunk és magasztaljuk érte istent.

      Ő a néma vádlott. Kik is azok, akik hangosan kiáltoznak a néma vádlottal szemben?

      Kaifás: A hűtlen papság megszemélyesítője, aki elárulja a Messiást.

                   Az Úr Jézust elárulni ma is sokféleképpen lehet!

                   A vallásos „farizeusi” lélek megszemélyesítője.

      Pilátus: A megalkuvó diplomata megtestesítője.

                   Követlek Uram, „de”, „lehet”, „csak”, „azonban”, -- mindig talál valami kifogást.

                   Mossa kezeit, hogy ne kelljen határozottan állást foglalnia.

      Heródes: A testies gondolkodás megszemélyesítője, aki csak a földi gyönyöröknek él, a lelki dolgokra nem pazarol időt.

      A csúfolódó tömeg: Ne kelljen elfogadni Jézust és az igazságot, nem akar bűnbánatot tartani és megtérni. Ilyen emberekkel van tele a mai világunk is, mint akik nagypénteken a Messiás megfeszíttetését követelték.

       Velük – velünk – szemben ennek ellenére azért ott áll a néma Bárány, hogy elhordozza bűneinket. Ezáltal jön el a megváltás, de az üdvösség elfogadása rajtunk múlik.

„Isten megváltott minket megkérdezésünk nélkül, de nem üdvözít beleegyezésünk nélkül.” (Szt. Ágoston) Ámen.

A mellékelt képekkel szeretném átadni az este hangulatát. A hangulatot, amelyben érezhettük, hogy Krisztus közöttünk van, velünk megy, és mi vele a Golgotára, azzal is éreztetni próbálom, hogy nem a villanófényes felvételeket tesszük közzé.

Visszhangzott a néma kiáltás! Nagyon felemelően harsogott a tanítás, aminek magyarázatára ismét Prohászka Ottokár segítségéhez fordulok: „De minek szólna ajka, mikor kiált egyénisége, ártatlansága? Minek a vad orkán ellen kiáltani szóval s a buta erőszak ellen küzdeni haraggal? Hagyta maga fölött eltombolni az árt s meghajolt alatta földig, mint mezei virág a szélben. Erőszakkal szemben a lélek győzelme a türelem, vagyis a fölségnek önmagába vonulása.”

Néma áldozat. A legnagyobb, a teljesen odaadott élet áldozata. Fehér Norbert, református lelkész, Krisztus az emberiség megváltásáért „vágyva vágyottan”, önként vállalt áldozatáról szólva a világot fenntartó, és minden keresztény ember számára „kötelező”, türelmes, mindennapi, áldozathozatalának fontosságáról is beszélt. Lk 22,7-15 evangéliumi szakaszt olvasta fel, majd elmondta:

Amikor először hallottam -- talán gyermekkoromban -- ezt a történetet, ámulattal töltött el, hogy Jézus pontosan tudta, hol kell elfogyasztaniuk ezt a vacsorát. Azt mondhatnánk: csodálatos képességekkel bírt, de úgy is lehet fogalmazni, hogy Jézus beleilleszkedett az Isteni tervbe, ezért van az, hogy pontosan tud minden részletet: azt, hogy hol kell elfogyasztaniuk a vacsorát, ki fogja elárulni, hányszor fogja Péter megtagadni, mikor fogják keresztre feszíteni. Tehát elméjében fel van már készülve az Úr Jézus. Tudja mi vár rá. És azt is tudja, hogy mennyire jelentős ez a vacsora. Jelentős, mert szerette a tanítványokat, és most még utoljára együtt van velük e bensőséges étkezés alkalmával.

Ezt átlátva rájöhetünk arra, hogy tudatosan ment a Golgotai kereszt felé. Tudatosan ment affelé, ami emberi szemmel nézve pusztulás, valójában pedig az áldozat beteljesedése. S ezt az áldozatot mutatja meg már előre az utolsó vacsorában.

Azonban nem csak az elméjében van felkészülve, hanem a szívében is. Mert nem a rettegés hangja szólal meg, nem a pánikkal teli félelem, hanem azt mondja az Úr: „Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a húsvéti vacsorát.” Azaz a legnagyobb vágyam az, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a húsvéti vacsorát. Ha szabadon akarnánk ezt a gondolatot mai kifejezésekkel folytatni, akkor azt mondhatnánk, ez volt életének legmagasztosabb pillanata, amikor a szenvedése előtt együtt volt a húsvéti vacsora keretében a tanítványokkal. E kijelentéséből látszik, hogy minden pillanatot teljes mértékben átél. Aztán azt is elmondja ez a kifejezés: vágyva vágytam, hogy az Isten legnagyobb vágya az emberekkel való közösség. Vágyva vágyott rá az Úr Jézus, hogy a tanítványokkal együtt legyen.

Az áldozatra tudatosan készülő Jézusra tekintettünk, aki a tanítványi közösségben még utoljára megáll és ünnepel. Az Ő lénye ez ige alapján számos kérdéssel szembesít. Szembesít saját tudatosságunkkal. Tudva tudjuk-e, hogy milyen életet kell élni, hogy személyes örvényeinkből kikerüljünk? Tudjuk-e mit képviselünk, milyen értékek mentén kell szervezni életünket? Tudunk-e áldozatot vállalni? Családunkért-népünkért. Látjuk-e a bukás fokozatait, amelyet a család és a nép elszenved. S e fokozatok egyre nyilvánvalóbbak.

És eközben mire vágyunk? Látjuk-e, hogy mindennél fontosabb a közösség?

A mai este itt Miskolcon mi is jelképesen Krisztussal együtt megyünk a Golgotára. Jelentse ez azt, hogy ott ahova az Isten helyezett bennünket: abban a családban, abban a közösségben, abban a gyülekezetben, amely nekünk adatott Krisztus módján járjunk. Vállaljuk az áldozatot. Mert a hazugok azt mondják, sőt harsogják, hogy az önérdek tart meg, az önérdek a gazdaság motorja. De ez nem így van. Mert ma a Golgotára menő Jézus elmondja, talán nem annyira harsányan, hogy az áldozat tart meg. Az ő áldozata. Egymásért hozott áldozataink.

Az áldozathozatal a világ és az idő közepe. Legyen az üdvtörténet, legyen az élettörténet, legyen az egy züllő társadalom, mert az áldozat mindig ünnepély, mindig felemeli még a legelfásultabb ember fejét is.

Vágyva vágyjuk a közösséget, amelyért áldozatot kell hoznunk, tudva tudjuk meghozni áldozatunkat, és mi is megtaláljuk éltünk közepét. Ámen

Első szent királyunk szobrát, hiszem, ezzel a lelkülettel koszorúzták meg, valamennyi résztvevő nevében is a zöld alapba egy fehér és piros rózsát tűzve az eseményen szolgált egyházi személyiségei a városnak.

Az eseményt, immár rangos hagyománynak nevezhetjük. Azt is remélhetjük, talán, hogy a folytatók sorát majd, a most szüleik nyakában ülő csöppségek ’fiainak fiai’ alkotják.

Dobos Marianne

Kapcsolódó írások:

• Követeld vissza a Sátántól!

• Követeld vissza a Sátántól! II.